Könyveim közül kiválogattam a dedikált példányokat. Ez már rég volt, de a minap nyitottam ki a szekrényt, amiben a köteteket őrzöm. Kitárult a múlt. Előléptek az emberek, akik nekem a sorokat írták, s az idő is, amikor megismerhettem őket.
Rendkívüli személyiségek, akiket több évtizedes újságírói munkám során megismerhettem, akik az írás miatt, de azon is túl kicsit megmutatták magukat nekem, megajándékoztak a figyelmükkel, esetleg a barátságukkal. Nagyon jó visszalapozni a múltba, felidézni az elszaladt időt, őket, akik akkor még élő valóság voltak.
Azért nyitottam ki a szekrényt, mert egy-két festményt, kerámia képet kaptam karácsonyra, s a szobákban újra rendeztem a meglévő tárgyakat. S amint levettem, hosszabban megnéztem Szántó Piroska színes tollrajzát. Elidőztem a kedves szavaknál, amit ráírt. S a betűin. Mennyire neki való munka volt ez a Boccaccio illusztráció! Istenem! Milyen kacagtatóan őszinte ez a rajz! Mint amilyen őszinte volt ő maga, minden megnyilvánulásában. Néven nevezni a dolgokat; szóban, rajzban, írásban. Ez volt Szántó Piroska. A gyönyörű, kitárulkozó, dús combú nők s a fölöttük kíváncsian álldogáló reverendás papok! Melyik novellához is tartozott ez? S milyen remekül írt Piroska! Hol is az a kötete ; A „Bálám szamara.”? Az akkor már híres-neves festőművész, teljes vértezetben sétált be a magyar irodalomba ezzel az egyetlen novellás kötetével. Csak mosolygott, a nagy ünneplésen. Nem tartotta különleges teljesítménynek. Gondolta, leírja életének fontosabb eseményeit, hisz az ember könnyen felejt. Ennyi.
A kötettel a kezemben a nyitott szekrény előtt hirtelen beúszott egy kép 1982-ből; a műterem közepén egy öreg tulipános kelengye láda, aminek Piroska fölemeli a tetejét. Ez az interjú végén történt. „– Tessék, válasszatok!–” Ez az első találkozásunk, az interjú bejezése után történt. Nézett rám és a fotósra, Esztergály Kevére biztatóan és határozottan. „– Ezek a könyvillusztrációim, amiket nem loptak el a kiadóktól vagy a nyomdákból. ” Most aztán itt nem volt helye a szabadkozásnak. Választani kellett.
Szántó Piroska úgy él bennem, mint a létezésének minden pillanatában őszinte ember. Talán ezért is lehetett olyan véglegesen megszeretni őt. Novellás kötetének címlapjára egyik legemlékezetesebb, női tekintetű lila színű lova került. Az ő állatai valamennyien ember szeműek, emberarcúak és szomorúak voltak. Mélységes bánat ült a szemükben.
És a mákgubók vagy a pillangók arcai! A zavarba ejtően szemérmetlen orchideáiról már nem is beszélve. Minden krétarajza az ezerarcú női testiség. Az orchideák a profán, – hogy is mondjam? – nemiség. Kizárólag erről szólt az a szentendrei kiállítása is, amit több idős hölgy szemlesütve nézett végig.
Persze a mérvadó kritikusok is nagy elismeréssel szóltak róla. A katalógusa fekete hátlapjára is egy emberlelkű idősebb lovat választott; a rabság szimbólumát. Az ártatlan állat, akit az ember a rabszolgájává tett, – s amibe Szántó Piroska nem tud belenyugodni – zabos tarisznyájából néz ránk, végtelen szomorúsággal. S jól tudjuk, ez végérvényes reménytelenség.
Szerettük még virágainak karakterét és jellemét. Amint kukoricái lábon állva, katonás rendbe sorakoztak és hosszú kardjaikat vészjóslóan zörgette felénk a szél! S akkor még szólni kéne a szeretkező csontvázairól, s arról, hogy ezt is milyen kertelés nélkül magyarázta meg. Miután Aczél György lett a magyar szocialista kultúra mindenható ura, liblingje lett az életét megmentő Szántó Piroska és természetesen a férje, a nagy költő Vas István is. Ettől kezdve már bátorság, kellett ahhoz, hogy valaki nyíltan bírálja a Kossuth-díjas festőt. Nem is akadt senki. Mindenkinek szeretni kellett Aczél kedvenceit. Már pedig Vas István élő klasszikus költőnk és felesége Szántó Piroska kedvencek voltak. A legkedvesebbek. S azt is lehetett tudni, miért. Piroska, a zsidóüldözések idején úgy mentette a saját életét, hogy az SS-ek egyik budai szállását választotta búvóhelyül. / Vass István pedig író barátjánál, Ottlik Gézánál talált menedéket. / Amikor Aczél életének kritikus pillanatában veszélybe került, Szántó Piroska egy huszárvágással őt is mentette. / Piroska azon kívül, hogy mélyen utálta a „kedvenc” szerepet, egész életében iszonyúan keményen meg kellett dolgoznia mindenért. És most elébe hullott a siker. S tegyük hozzá, nem érdemtelenül, mert ekkorra már megteremtette saját festészetét, nem kis szenvedés és kínlódás árán. Nagyon vonzóan utálta ezt a kedvenc szerepkört, amit igazolni is tudok egy idézettel, nekem írt leveléből ; „… Kérlek, hívj fel, s ha még aktuálisak a kérdéseid szívesen beszélgethetünk. Csak szörnyen unom a pofámat, minden „csapból én folyok” s ezért kollégáim részben dühösek, részben megvetnek, de minden esetre azt híresztelik, hogy lapáttal szelelem a pénzt – pedig! A kiállításomon egy képet adtam el, s a MINISZTÉRIUM máig is gondolkodik. De nincs semmi baj, csak egészség legyen, mondta a nagyanyám…„ / A levél dátuma, 1992. nov. 15. /
A novellák az életéről szólnak, s azt a természetességet és kitárulkozást, ahogyan ő élt,– úgy gondolom – hűen visszaadják. S főleg könnyedén. Piroska állatai, pléhkrisztusai, virágai és macskái, is egy-egy külön korszakot jelentettek a műélvezők számára. Soha nem felejtem el, azt, amikor rakparti lakásukba először jártam. A sors úgy hozta, hogy a macskáit mutatta be először. Ott nyújtózkodtak a nagy cserépkályha körül. Mindjárt, ahogyan az előszobát elhagytam, velük találkozhattam, pontosabban őket mutatta be a ház asszonya. Csak utána következett Vas István, – akkor már hazánk nagy költője – a dolgozó szobájában, munka közben zavartam éppen, majd a takarítónőt mutatta be és végül a nővérét, aki velük lakott. Ekkor tudtam meg, amit minden szép cica eszembe juttat, hogy macskák nélkül nincs otthon, mert ahol ők nem dorombolnak, az csak lakás.
Ónody Éva
(folytatjuk…)