Az idő megállt, csak a szandálunk repült a kiskapuban. Anna vendég-háza, takaros portája esszenciája annak, amit gyerekkorunkból annyira őrzünk: rózsaillatot, öreg stelázsit pöttyös bögrékkel, csiklandó füvet a?talp alatt, négy csendes falat benn, földet és eget kinn… Buzsák Somogy megye apró ékköve, közel a Balatonhoz, közel
a természethez és végtelenül távol a hangos mindennapoktól.
Ahogyan gyökér nélkül nincs lomb, Anna sem tud létezni Somogy legszeretettebb kis faluja, de a főváros nélkül sem. Buzsák mindig is a nyugalom, az erdőt-mezőt ismerő, hagyományait ápoló, bölcs vidéki emberek közösségeként élt benne, míg Budapest az a hely, ahol jó, egyszerűen jó lenni, de öröm onnan elindulni.
Anna még pár hónapos, míg nővére tipegő kisgyermek volt, amikor először csábította Buzsákra a búcsú a szülőket. Amikor elindultak a balatonlellei nyaralóból, nem sejtették, hogy a kirándulás erős kötelékké nemesül. Anna nővére egyszerűen betipegett egy udvarba, hogy közelebbről szemügyre vegye a pelyhes kiskacsákat. A háziak nemhogy nem haragudtak, de meg is vendégelték a családot. Aztán a következő nyáron is, és még sok-sok éven keresztül.
Eufórikus élményként írja le Anna azt a világot, ami megnyílt előttük az apró faluban. Az édesapja egy reggel korábban kelt, talán kicsit még a Nap előtt, amikor megfogant a gondolat: legyen Buzsákon a család nyaralója. A két lányba mézédes nektárként ivódott a falusi lét. De Annába jobban.
Nagy vargabetű vezetett vissza Buzsákra, de nem haszontalan. Érettségi után Dél-Afrikában főzött Anna, később Olaszországba vitte az útja, pszichológiát tanult. A jó vendéglátásról mindig is erős elképzelései voltak, a nemzetközi morzsákból pedig összeállt az a koncepció, ami végül, jó nyolc évnyi érlelés után a vendégházában testet öltött. Tudta, érezte, hogy vannak emberek, akik örömmel kiszakadnának a mókuskerékből, párban vagy gyerekestől, nagyvárosból vagy éppen egy távoli világvárosból. Tudta, érezte, hogy a fejében élénken élő vendéglátáshoz Buzsáknál jobb környezetet nem találhat. Már csak a ház hiányzott…
De meglett az is, pajtástól, konyhakertestől, a kert végében akácostól. Bár a ház elsőre nem ütötte szíven Annát, de a pajta, na, az lebilincselte. Habár akkorra sokszor váltották egymást az évszakok, ami erős nyomokat hagyott, mindezt már rózsaszín szemüvegen keresztül látta. Szemei előtt a kihívás, az önkifejezés lehetősége, a finom falatokkal várt vendégek, a pajtamozi ötlete lebegett. Segített szomszéd, falubéli, és sok ötlet származik Anna édesanyjától, aki ugyancsak szívesebben hoz magával egy-egy utazásról szuvenírként lábasokat, mint ruhát, csecsebecsét.
Egy évig tartott a porta felújítása, Anna pedig mindvégig tevékeny részese volt az immár tapintható álomnak. A kapun nem engedett be semmit, ami új, a házat hófehérre, a lábazatot vörösre festtette, színei akárcsak a buzsáki rátétes terítőé. Veranda épült öreg fából és régi téglából. A házban a falak a régiek, a régi helyükön, a modern korból legutóbb a wifit engedte be Anna. Televízió, rádió nincs. Csak a mámoros gyermekkor és a felnőtt lét különös összefonódása. A szalmaillatú nyár.
A cikk az A Mi Otthonunk magazin július-augusztusi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!