Amikor a Cézanne-tárlat kapcsán tollat ragad az ember, két cikket írhat meg. Az egyik a tökéletes kiállításról szól. A másik Cézanne-ról. Nem tudom, melyikről tudunk többet: a tökéletes tárlatról vagy a 19. század végének egyik legnagyobb festőjéről, de essünk neki.
Szkeptikus voltam a Szépművészeti Múzeum időszaki tárlataival kapcsolatban. Hiányérzettel, rossz szájízzel távoztam a nagy csinnadrattával beharangozott kiállításokról. Lassan egy éve azonban érezhető a változás a Szépművészeti kiállításainál. A Nyolcak tárlata csodálatos volt, de ott még lehetett tudni, hogy igazából „vendég a háznál” a magyar avantgárd. A Nemes Marcell műgyűjtő emlékére szervezett kiállításon pedig végre megmutatkozott a régóta várt ötletesség és kreativitás, a kurátori munka kifogástalan színvonalára sem volt panasz. A művészi fotográfia születését bemutató tárlaton már ujjongott a kritikusi szív, de a Cézanne-tárlatnál megtörtént a fordulat. Hibátlan kiállítás született a Szépművészeti Múzeum falai között. Sőt picit több is.
Az utolsó klasszikus festő
Talán ez a kiállítás a Szépművészeti Múzeum fiatal kurátor- és szervezőcsapata számára a többévnyi munka gyümölcse, és annak a bizonyítéka, hogy nemcsak Bécsben lehet európai jelentőségű időszakos tárlatot rendezni. Mert igenis elképzelhető, hogy a művészet szerelmesei akár Londonból, Berlinből vagy Párizsból Budapestre utazva nézzék meg egyben Cézanne életművét úgy, ahogy eddig talán még sosem láttuk. Jelentem tehát: a feladat teljesítve. És ha belegondolunk, hogy a hónap végétől a Hősök tere másik felén Banksy fogja elfoglalni a Műcsarnok tereit, valóban úgy tűnhet: 2013 tavaszán Budapest lesz a kiállítások szerelmeseinek Mekkája.
A Cézanne-kiállítás kapcsán Cézanne-ról nem szólni azonban több mint illetlenség, pláne hogy a kiállítás egyik legnagyobb erőssége épp az, hogy Cézanne végre nem „impresszionista festőként” van jelen. Az utóbbi évtizedekben sokkal inkább az impresszionizmussal szemben fogalmazzák meg Cézanne művészetének sajátosságát, Manet-val emlegetve egy lapon, annak ellenére, hogy az első és harmadik „impresszionista tárlaton” részt vett a Mester, és mindvégig hasonló utat járt, mint a színes képei által híressé lett és a modern művészetben máig a legszélesebb körben népszerű kortársai.
Ezen a tárlaton Cézanne az „utolsó klasszikus festőként” jelenik meg, s ennek nyomatékosítására a francia barokk művészet legnagyobb mesterének, Nicolas Poussinnek egy óriási képe fogadja a látogatót, amint belép a kiállítótérbe. A tárlat kezdése azonban nem csupán csali: a továbbiakban sem maradunk hasonló élmények nélkül. A tárlat kedvéért Budapestre érkezett Bernini, Houdon, Manet, Pisarro, sőt Michelangelo egy-egy műve is, és a felsorolás korántsem teljes. És különösen jólesik Rippl-Rónai és Tihanyi viszontlátása: a magyar festészet ilyesfajta „emancipációja” régi adóssága a művészettörténetnek.
Cézanne-hoz mindenki adta a nevét
A párhuzamok mellett Cézanne szinte összes főműve itt van, munkássága tényleg teljességében mutatkozik meg, egyaránt szerepel a párizsi Kártyázók (1893–96, Musée d’Orsay, Párizs), valamint a New York-i Kártyázók (1890–92, The Metropolitan Museum of Art, New York). A Montagne Sainte-Victoire hegyét a világ két külön pontján őrzött két verzió mutatja meg: az angliai (1882, The Courtauld Institute, London) és a nagy pínea fenyővel az amerikai (1885, Phillips Cellection, Washington D.C.). De Budapestre jött a Harlequin, a Konyhaasztal és a minden magyar gimnazista számára a művtöri tankönyvből ismert almás csendélet, amin a realizáció és a moduláció fogalmait magyarázták egykoron.
A kiállítás katalógusának tanulmányait a nemzetközi Cézanne-kutatás legelismertebb hazai és külföldi kiválóságai írták. A magyar szerzők mellett Richard Shiff, a 19. századi francia festészet amerikai szakértője, Caroline Elam, a Harvard Center művészettörténész professzora, a Burlington Magazin egykori szerkesztője, Mary Tomkins Lewis, Inken Freudenberg és Peter Kropmanns Cézanne-monográfusok, Linda Whiteley, az Oxfordi Egyetem kutatója, Nancy Ireson, a The Courtauld Institute of Art kurátora, Lukas Gloor múzeumigazgató, Klaus Herding művészettörténész professzor és Isabelle Cahn, a Musée d’Orsay kurátora is nevét adta a Szépművészeti Múzeum hatalmas vállalkozásához. És Cézanne-ról a budapesti tárlat, valamint a katalógus után nem lehet egyszerűen impresszionista vagy posztimpresszionista kategóriákban beszélni. Mert új Cézanne született.
Forrás: MNO