Cirokseprűre mindenhol telik
Az önkéntesség olyan kocsi, amelynek hosszú rúdja van: mindenki odafér – mondja Lévai Anikó, aki évek óta részt vesz magyar segélyszervezetek munkájában. Orbán Viktor miniszterelnök feleségének szavaiból az is kiderül, hogyan függ össze a karitatív munka a csúcsgasztronómiával.
– Ilyen hidegben is fut reggelenként?
– Minden hétköznap, miután elvittem a gyerekeket az iskolába.
– Az egyébként is sűrű napokban nem volt stresszes öt gyerekkel december elején Rómába utazni?
– A gyerekek nagyon készültek, a három nagy, akik 1998 őszén már jártak II. János Pál pápánál, meséltek erről a kicsiknek is. Szigorú protokoll szerint zajlik egy ilyen látogatás. Amíg a férjem őszentségével tárgyalt, nekünk mindent elmagyaráztak: hogy csengőszó fogja jelezni az audiencia végét, és hogy – vallástól függően – hogyan kell köszönteni a pápát. A három nagyobbik gyerekem jól beszél nyelveket: megnyugtatták a segítőket, hogy értik, amit mondanak, és hogy a kicsik is jól fognak viselkedni. Gáspár vitt néhány rózsafüzért, amit az etyeki asszonyok bíztak rá, hogy szenteltesse meg. A 12 évvel ezelőtti pápalátogatás – kisebb gyerekekkel – több izgalommal járt. Most csak arra kellett figyelni, hogy Flórika ne akarjon játszani a kis betlehemmel, amelyet egy perui zarándokcsoport hagyott ott előttünk.
– Csodálkoznék, ha nem született volna valami anekdota, amihez hasonlók a három éve megjelent szakácskönyvében is sorjáznak.
– Amikor a férjem a bíborossal tárgyalt, ismét várnunk kellett, és azt gondoltuk, majd egy újabb protokollfőnök fog dresszírozni minket. Erre megjelent egy vakító fogsorú fiatalember Nigériából, és azt mondta: „Hi, everybody!” Fel volt készülve a családból, mert a második mondata a fiamhoz szólt: megkérdezte, hogy a Puskás Akadémián, ahol ő is futballozik, mi a korhatár, mert tudna ajánlani egy-két tehetséges nigériai játékost. Onnantól már csak a fociról beszélgettek.
– Egy elfoglalt édesapa mellett az is ajándék, hogy együtt lehetett a család.
– A választások óta ez volt az első alkalom, hogy együtt utaztunk Viktorral. Fél évig én sem voltam vele sehol, annyi munka várt itthon is. Ez kivételes lehetőség volt, hálásak is vagyunk érte.
– Karácsony előtt sem csökkennek a teendők: mi az, amit gyerekkora óta hagyományként őriz?
– A húsvéti mellett ez is a nagytakarítás ideje: az ember rendbe hozza a környezetét. Otthon függönyt mostunk, disznót vágtunk – a töltött káposzta már abból a disznóból készült. Megvolt ennek a rítusa. Megnéztük, hogy a kölcsönadott vájdlingokat visszahozták-e, átnéztük a húsdarálót, de a karácsonyfatartót a mai napig az utolsó percben találjuk meg. Az idei karácsony abban különbözik a korábbiaktól, hogy már a hatéves Flóra is részt vesz a fa díszítésében. Az ajándékkészítés, a főzés is a készülődés része. Karácsonykor ragaszkodunk hozzá, hogy mindkettőnk családját meglátogassuk Szolnokon és Székesfehérváron, de itthon is körülüljük az asztalt, amelyen biztosan lesz halászlé, töltött káposzta és bejgli.
– Tud jó bejglit sütni?
– Próbálkozom, de eddig még nem sikerült olyan, ami ne repedt volna meg. Olyat csak anyukám tud. Ami pedig nem repedt meg, az Viktor szerint mákos kalács lett.
– Tudunk mi még nem repedt bejglit sütni? Vagy anyáink nemzedékével elvész ez a tudás?
– Ismét divatba jött a gasztronómia, a fiatalok szeretnek jót enni, számos főzőiskola nyílt: magyar, olasz, francia ételeket tanítanak, van kenyérdagasztó, kalácskészítő tanfolyam is. A nagylányom is elvégzett néhányat a barátnőivel: ez a péntek délutáni szórakozásuk.
– Zajlik a gasztroforradalom, újjáéledt a Magyar Konyha című folyóirat, melynek szerkesztőbizottságában ön is szerepet vállalt. De az említett szakácskönyvéből az derül ki: nem kell új dolgokat kitalálni ahhoz, hogy jó minőségű alapanyagokból főzzünk, ahogy azt gyerekkorában is látta.
– Igen, de a világ is más lett: az egész Földön nem terem például annyi eper, mint amennyi epres joghurtot eladnak. Voltam egy tanulmányúton: osztrák, német és svájci biogazdaságokat jártunk végig, és találkoztam egy fiatal német tehenes gazdával, akinek az a célja, hogy a joghurt ne tegyen meg háromezer kilométert a tehén tőgyétől az asztalunkig. Odáig legalább már mi is eljutottunk, hogy óriási fogyasztói igény van a jobb minőségű ételekre.
– Milyen tanulságokkal járt az út?
– Meggyőződésem, hogy nekünk sokkal jobb adottságaink vannak, nagyobb, érintetlenebb földterületeink, jó termőtalajjal, csak már elfelejtettük a tudást, és azt hisszük, vegyszerrel mindent meg lehet oldani. De ez talán még mindig jobb, mint ha elhanyagolnánk a környezetünket. Nemrég átutaztam egy kis magyar településen, ahol a termálvízre alapozva három szállodát is építettek – de az udvarokon rendetlenség volt, mindent felvert a gaz és a dudva. És ez nem a pénzen múlik, mert cirokseprűre mindenhol telik: ez igényesség kérdése. Addig nem lesz wellnessturizmus sem, amíg gumikerék hever az árokban. Ausztriában sincsenek különb házak, de ott ki vannak meszelve, és a füvet is nyírják. Néhány éve, amikor a Mátrából lezúduló víz elvitt egy fél falut, kérdeztem, mennyi jószág pusztult el. Azt válaszolták, itt macskán meg kutyán kívül nem is nagyon vannak állatok, közben tescós nejlonzacskóval álltak sorba a segélyért.
– Hogyan lehetne ezen változtatni?
– Ott kezdődik, hogy nem íratjuk a gyerekeket időben iskolába: nem hatévesen kezdenek, hanem hét- meg nyolcévesen, mondván, hadd játsszon a gyerek. És harmadik-negyedik osztályban találkozik először azzal, hogy erőfeszítéseket kellene tennie, de ekkor már anyuka sem ül mellé segíteni. Nem teljesítjük a követelményeket sem a munkahelyen, sem az iskolában, sem az udvaron. Régen az embereket megszólták volna ezért.
– Segíthet ezen, ha az önkéntes munka a közoktatás része lesz?
– Az egyházi iskolákban ez régóta gyakorlat: egyik lányom is jár kórházakba beteget látogatni. Ami kötelező, az sosem esik olyan jól, de lehetőséget kellene adni rá. Ma már alig vannak közösséget kovácsoló események: mi a gimnáziumban őszi munkára jártunk, amit nem annyira szerettünk, de azóta is emlékszem minden napjára. Volt olyan osztálytársam, aki akkor járt először szántóföldön.
– A kötelező gyakorlat során ráérezhetnének a diákok a munka ízére.
– Svájcban az egyik biogazdaság szerződést kötött az iskolákkal: a gyerekek hetente járnak ki hozzájuk, ugyanis ma már nem tudják, hogy kell befűteni egy kályhába, hogyan kell megfejni a tehenet, honnan kerül a kenyér az asztalra. Norvégiában egész rendszert építettek ki hasonló elképzelésekkel. Több országban egyetem előtt egy évet el kell tölteni önkéntesként, de mindenki eldöntheti, milyen munkát választ. Mehet Afrikába vagy máshová külföldre, közben megtanul egy nyelvet, de a helyi gyerekotthonban is vállalhat szolgálatot. Ez olyan kocsi, aminek hosszú rúdja van, mindenki odafér: munka van, emiatt nem kell aggódni. Az a fontos, hogy olyat válasszon, ami a szívéhez közel áll.
– Az ön szívéhez tizenöt-húsz éve hogyan került közel a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat, illetve a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet?
– A Gyermekmentőtől Edvi Péter keresett meg, és ottragadtam. Ez a szolgálat 12 nagy programot visz; én az orvoscsoport munkájában és a lovasterápiás programokban veszek részt. Orvosaink évente kétszer látogatják végig elsősorban a Csíkszereda környéki falvakban élő gyerekeket, s ott, ha kell, orvos írnokként vagy sofőrként dolgozom. A kezdetektől fő területünk a gyermekjogok érvényesülése a médiában: első nagy sikerként elértük, hogy a képernyő sarkába bekerült a korhatárt jelölő karika. A média világa elképesztően bővül, és a szülők kiszolgáltatottak. Felkészületlenül ért minket ez az információs robbanás, és erre reagálni kell.
– Fontos lenne, hogy a gyerekek milyen példát, milyen értékrendet látnak.
– A média jó lehetőség, csak rosszul használjuk. Pedig rajtunk múlik, hogyan rendezzük be a világunkat. Ha elolvasok egy interjút valakivel, akkor az olyan, mintha vendégségbe hívtam volna. És akárkit nem enged az ember a lakásába. Olyannal szeretek én is beszélgetni, aki elgondolkodtat, akivel azonosulni tudok, vagy csak megértek valamit általa. Kevés olyan példát tudunk mutatni a gyerekeknek, hogy valaki nagy erőfeszítések árán és sok gyakorlással jutott el valahová. Ma múló teljesítményekkel lehet két napra híressé válni, miközben az ország tele van komoly emberekkel, akikre fel lehetne nézni, akiktől tanulni lehetne. És nem elég a tehetség: az érdekérvényesítés képessége is fontos. Mi ilyen szempontból is rosszul állunk, mert mástól várjuk el, hogy megoldja a problémánkat, ahelyett, hogy mi gondolnánk végig: a cél érdekében milyen lépéseket kellene tenni. Amíg nem ismerjük fel, mennyi munka van mindenkinek a saját portája körül, addig nem is fogunk ötről hatra jutni. Most már nem foghatjuk a helyzetünket a negyven év kommunizmusra.
– Az önkéntes segítség még ma is sokunknak azt jelenti, hogy árvíz idején összegyűjtünk otthon egy zsák ruhát.
– 1989 után a karitatív munkát nekünk is meg kellett tanulni, a segélyezés az elmúlt húsz év során szakmává fejlődött. Az idei a katasztrófák éve volt. A nagy borsodi árvíz után 1700 házat hoztunk rendbe 650 millió forintból, és nem volt mindegy, hogy mikor és mivel segítünk. Az 1998-as tiszai árvíz idején még fürdőruhát is találtunk a csomagokban, mert mindenki azt rakta össze, ami otthon nem kellett – ez ma már nem fordulhat elő. Senki nem küld Kolontárra magas sarkú cipőt. Ma a karitatív munka átgondolt tervezést, a segélyezési tevékenység körülményeihez alkalmazkodó végrehajtást jelent, amit pontos, átlátható elszámolás zár le. Ennek is köszönhető, hogy az emberek egyre inkább megbíznak a segélyszervezetekben. Idén soha nem látott összefogást tapasztalhattunk, amit ezúton is köszönünk. A civil segélyszervezetek is megosztják a feladatokat, így hatékonyabban végzik a munkájukat.
– Lelkileg fel lehet erre készülni?
– A legtöbb, hogy meghallgatjuk az embereket. De akkor tudnám én is azt mondani, hogy jó szakember vagyok, ha ez lelkileg nem érintene meg. Ha viszont nem fogná meg az embert a tragédia, akkor nem menne oda. És minél közelebb van hozzánk a közösség, annál jobban megráz a sorsa. A nemzetközi segélyszervezetek gyakran azért hívnak külföldi munkatársakat, mert ők érzelmileg nem érintettek. Ha te is elveszel két síró emberrel, akkor nem sokra megyünk.
– A segélyezést hajlamosak vagyunk kampányszerű akciókhoz kötni.
– Pedig az Ökumenikus Segélyszervezet 18 intézményében egész évben folyik a munka: a családok átmeneti otthonaiban, a hajléktalanokkal vagy a szenvedélybetegekkel foglalkozó központjainkban. Nem kell ahhoz égszakadás, földindulás, hogy elköltsük a – gyűjtésekből, az adó egy százalékából származó – pénzünket. Adventi kampányunk nekünk is van Szeretet.éhség címmel, de ma már csapatépítő tréningeket is szervezünk: a különböző munkahelyekről elmennek vidékre, kifestenek egy szociális otthont, és mindenki jól jár. Szerencsére divatba jött a társadalmi felelősségvállalás, a cégek áldoznak arra, hogy segélyszervezeteket támogassanak. Vannak olyan településeink, ahol a korábbi segélyezetteink már dolgoznak, ahol a fejlesztőprogramjaink révén kis segítséggel nagy dolgokat lehet elérni. Ilyen Szendrő, ahol egy szárító felépítését tervezzük, hogy a cigányok ne adják el rögtön az olaszoknak az összegyűjtött szarvasgombát, hanem szárítsák ki, csomagolják be, és úgy adják el – aranyárban. Az egyik legérdekesebb esetünk a szerbiai Szandzsák tartományban volt. A háború után a hagyományosan birkatenyésztő vidéken minden elpusztult. Egy munkanélküliséggel sújtott falunak szerettünk volna birkákat vásárolni, de a fiatalok azt mondták, vegyünk inkább számítógépet. Vettünk mindkettőt, és amikor egy év múlva visszamentünk, azt láttuk, hogy a birkák szaporodtak, a fiatalok pedig a neten keresztül adták-vették a gyapjútőzsdén az árut. Régi történet ez a halról és a horogról.
hetivalasz.hu