Rajkai Zoltán: A kultúra és a művészetek a híd Isten és ember között

2018. december 24. hétfő, 13:45 Bozóky Balázs KULTÚRA
Nyomtatás

rajkaizoltan 1A lassan harminc éve pályáján lévő színésszel beszélgettem a kulturális fejlődésről, az aktuális trendekről, a nyugodt, örömteli élet titkáról, múltról és sorsfordulóktól gazdag szakmai pályájáról. A hamarosan 50. életévét betöltő művész rendkívül összetett életútját őszintén osztotta meg velem és bizalmasan invitálja be olvasóinkat a kulisszák mögé. Rajkai Zoltán talán még sohasem vallott ilyen részletesen és szerteágazóan magáról és „a végtelenül gazdag, összetett és folyamatosan változó” életéről, melynek a hit adja az alapját.

- Folytatódott az Aranyélet harmadik évada. Jól telt a nyarad? Nem vett el túl sok időt a forgatás?

- Köszönöm kérdésed, nagyon jól telt a nyár. Sokat nyaraltunk a családdal, meg munka is volt és forgatás is, bár nem az Aranyélet, mert a harmadik évad forgatását már befejeztük februárban. Nyáron Erdélyben forgattam egy hetet: készítettünk egy dokumentumfilmet az 1568-as tordai országgyűlésről. 450 évvel ezelőtt Tordán kimondták és törvénybe iktatták a „vallásbékét”. Erdélyben mindenki szabadon gyakorolhatta vallását, hitét, miközben Európa nyugati felén még javában dúltak a vallásháborúk és irtották egymást a különböző felekezetekhez tartozó keresztények. A filmben – hasonlóan az Isten nyomában híres dokumentumfilmhez – én is afféle „Morgan Freeman” vagyok, aki nyomába szegődik az eseményeknek és kíváncsi laikusként megpróbálja körbejárni a témát. Nagyon izgalmas és tanulságos munka volt; bejártuk Erdély jórészét és többféle felekezethez tartozó emberrel – unitárius, katolikus, református, evangélikus – lelkészekkel, papokkal, történészekkel, politikusokkal találkoztam, többek között Böjte Csabával, Tőkés Lászlóval, Dr. Marton József gyulafehérvári nagyprépostal, akik elmondták ismereteiket, gondolataikat a témáról. Igazi ajándék volt számomra ez a munka. Valamikor a jövő év elején kerül műsorra Példát mutatni Európának címmel.

- Mi a véleményed a magyar filmről, sorozatokról és az ebben eljátszott szerepedről?

- Úgy látom, a magyar film felívelő szakaszban van. A „hét szűk esztendő” után egyre több magyar film és sorozat készül, amelyekben végre már színészekre is szükség van. Ezek közül jó néhány alkotás már nemcsak idehaza, hanem nemzetközi színtéren is megállja a helyét. Sőt, kiemelkedő sikereink is vannak; gondolok itt a rengeteg díjat begyűjtött mozifilmekre és kisfilmekre, de gondolhatok az Aranyélet-re is, amelyet már sok-sok országban eladtak – még az Egyesült Államokban is. Nagyon örülök és hálás vagyok érte, hogy benne lehettem a magyar sorozatgyártás egyik legsikeresebb és legjobb produkciójában. Jó volt Zebegényi Géza ügyész szerepét eljátszani és senki ne vegye szerénytelenségnek, de elmondhatom, – amit csak ritkán mondhat el egy színész a pályája során – hogy nem maradt hiányérzetem az alakításommal kapcsolatban. Nem tudnék semmit hozzátenni. Persze, ha írtak volna még több, jó jeleneteket.... (nevet)


- Ösztönösen vagy a tűz mellett, az Angyalbőrben című sorozatban is szerepeltél, ami sokak számára a mai napig is emlékezetes. Mennyire találod érvényesnek az Aranyélet-ben megformált karaktered megszemélyesítését, fontos-e hogy a „jó oldalon” állj?

- Nem én válogatok a lehetőségek közül, ami a filmszerepeket illeti. Magyarországon nagyon ritkán fordul elő – manapság talán már egyáltalán nem –, hogy egy színész annyi filmszerep ajánlatot kapjon egyszerre, hogy azok közül nyugodtan válogathasson. Örülünk, ha egyáltalán behívnak castingra valami produkcióhoz. Végzem a dolgom és reménykedem, hogy eszébe jutok valakinek. Reménykedem, hogy valamelyik rendező meglát egy filmben és elhív a sajátjába is játszani.
Az Angyalbőrben egy hatalmas lecke volt, amit alaposan megtanultunk. 18 évesen, a „színi főiskola” előtt bekerülni egy olyan produkcióba, aminek a forgatása több mint egy évig tartott (volt tízezredik csapó is!), és országos népszerűségre tett szert, hatalmas feladat volt. Elsajátítottuk a filmezés miliőjét, szakmai fortélyait és a siker „levegőjét”. Ez a siker az, ami könnyen jön, de gyorsan el is párolog. Megtanultuk kezelni a népszerűséget és megértettük, hogy csak az elvégzett munka minősége és a belefektetett energia számít, nem az eredmény. Akkoriban önjelölt művészekként úgy gondoltuk, hogy az Angyalbőrben felszínes, bulvár produkció és miután megkapjuk a diplománkat, ilyen munkákat nem fogunk elvállalni. Mekkorát fordult a világ! Mára ez a sorozat szinte „klasszikus” lett és a rengeteg ismétlés ellenére töretlen a népszerűsége. Azóta egyre silányabb tévés produkciók készülnek, amelyekben végül már színészekre sincs szükség. Manapság ez mintha változna (lásd: Aranyélet).


- Az Angyalbőrben nemcsak klasszikus lett, hanem benned is élénken él.

- Az Aranyélet-ben Zebegényi Géza számára kezdetben fontos volt, hogy az általa vélt „jó” oldalon álljon. De épp ez az izgalmas a szerepben: az események hatására változni kényszerül. A kicsit nyárspolgár ügyész – akinek a világ fekete vagy fehér – azáltal, hogy összesodorja a sors Miklósi Mirával, egyre árnyaltabban és bonyolultabban kezdi szemlélni a valóságot. A saját cselekedetein keresztül is fel kell ismernie, hogy bizony senki sem angyal vagy ördög. A sorozat sikerének egyik kulcsa, hogy a figurák összetett hús-vér alakok, nem zsánerfigurák. Olyanok, mint mi: hol rokonszenvesek, hol ellenszenvesek és változnak.


- Általában szerethető, szimpatikus karakterek megformálására kérnek a rendezők. Nem unod még?

- Hát, ezt én nagyon nem így látom. Ha egymás mellé tesszük a szerepeimet az elmúlt harminc évből, akkor több negatív figurát játszottam, mint pozitívat. Egyáltalán nem érzem, hogy beskatulyáztak volna valamilyen szerepkörbe, sőt kifejezetten hálás vagyok azért, hogy ennyire sokféle jellemet játszhattam. Ha csak a filmeket nézem, amikben szerepeltem, akkor például a Rosszfiúk Spanglija nem igazán hasonlít az Angyalbőrben Éder honvédjére, vagy Tila Pánik filmjében Pedro, akit a film elején Thuróczy Szabi szénné ver, az sem igazán hasonlít a Parkoló féltékeny Attilájára. És mondjuk a Hacktion- sorozat gyilkos Renéje sem hasonlít a Lajkó cigány az űrbe megy-ben alakított Árbócz elvtárshoz. Ha megnézed az ImDb-n a filmjeimet, akkor láthatod, hogy nagyon színes a paletta. Ez így van a színházi és szinkronszerepeimmel is. Az igaz, hogy az életben egy szerethető, szimpatikus figura vagyok. (nevet) Talán ezért gondoltad, hogy belesüppedtem a szimpatikus karakterbe, de hát önmagam nem tudom levetkőzni. Nem is akarom, így vagyok jól.


- Melyik színházi szerep a legkedvesebb számodra ebben az évadban?

- Az új bemutatókban lévő szerepeimről még nem tudok beszélni, mert még csak most kezdtünk el próbálni. Az idén két új darabban játszom a Katonában: a Szuhovo Kobilin írta Az ügy – avagy a normális eljárás darabban, Ascher Tamás rendezésében. Ennek decemberben tartjuk a bemutatóját. Ide sorolnám Fejes Endre-Tasnádi István Rozsdatemető 2.0 előadását is, amit Máté Gábor rendezett – jövő márciustól játsszuk. Továbbá, újra rendezhetek egy előadást Kaposváron, a Csiky Stúdióban. Enyedi Éva dramaturggal és Vági Eszter színházpedagógussal színpadra alkalmazunk egy amerikai regényt Palos Verdes Kalifornia címmel, aminek jövő májusban lesz a bemutatója. Ezenkívül szerepet kaptam egy mesesorozatban, amely magyar népmeséket dolgoz fel óvodások számára és lesz egy „rosszfiú” szerepem is egy új magyar tévésorozatban, aminek nemsokára kezdődnek a felvételei, de erről egyelőre nem beszélhetek.


- Több vasat tartasz a tűzbe. A most futó előadások közül mely alakításod a legkedvesebb számodra?

- Most, hogy ilyen jól válaszoltam a kérdésedre, hogy melyik a legkedvesebb szerepem ebben az évadban, ezután elárulom, hogy azt a szerepemet éppen szüneteltetjük, mert Pálos Hanna kolléganőm kisbabát vár. Amíg vissza nem jön, addig azt a darabot átmenetileg nem játsszuk. Ez pedig Philip Löhle Nem vagyunk mi barbárok előadása volt/lesz a Sufniban. Ebben egy teljesen idióta alsó-középosztálybeli munkanélküli férjet alakítok, Leventét, akinek a felesége Linda (Pálos Hanna) fitneszedző. A darab szerint nemrég költöztünk egy új lakásba, ahol a felső-középosztálybeli szomszédaink, Marió és Barbara (Dankó István és Fullajtár Andrea) egyszer csak befogadnak egy migránst. Na, gondolhatod, elszabadul a pokol! Ez a szerep a kedvencem. De a hét futó darabom közül mindegyiket szeretem.


- Példás családi életet élsz, gyönyörű gyermekeid vannak, elmehettél volna bohóckodni is egy kereskedelmi tévé reggeli műsorába. Csak a hangod kölcsönzöd reklámokhoz. Mi volt az az erő, ami megállított ebben?

- Nahát, nagyon összetett és szerteágazó kérdéseid vannak! Azt nem gondolom, hogy azért, mert valaki példás családi életet él és és szép gyerekei vannak, automatikusan elmehetne valami reggeli műsorba bohóckodni. Biztos, hogy nem ezen múlik. Csak zárójelben jegyzem meg: a példás családi életről kérdezd meg a feleségemet és a gyerekeimet! (nevet)
Ha arra gondolsz, hogy elmehettem volna „pénzt keresni” valami értéktelen bulvár műsorba, vagy feloldódhattam volna a szórakoztatóipar „fizetős” területein azért, hogy gazdagabban neveljük föl a négy gyermekünket, akkor a válaszom: meggyőződésem, hogy egy érzékeny alkotó ember számára a pénz kérdése csak másodlagos lehet.

- Erre gondoltam. A kultúra és a pénz örökké farkasszemet néznek egymással.

- A kulturális értékek fokmérője teljesen más, mint a gazdasági mérce. Szomorú, hogy a korszellem és a kultúrpolitika is szinte kizárólag a financiális kérdéseket helyezi előtérbe, ezért pénzügyi szempontok alapján támogatja a kultúrát. Vagy időnként ideológiai alapon nézi, ami ugyanolyan szomorú és káros. Gondoljunk bele, ha ez mindig így lett volna, Michelangelo soha nem festette volna tele a Sixtus-kápolnát, nem épült volna fel a Halász-bástya és a Mátyás templom, nem lenne Lánchíd és Tudományos Akadémia és vég nélkül sorolhatnám... A kultúra finom és mély dolog; széleslátókör, ismeret, műveltség, ízlés, tehetség kell hozzá: az értékek felismeréséhez, felfedezéséhez, gondozásához, ápolásához. Létezhet a világ szivárvány nélkül is, csak sokkal rondább lenne. A Bibliában a szivárvány a szövetség jele Isten és ember között. Ha nagyon patetikus akarnék lenni és folytatnám a szivárványos hasonlatomat, akkor a kultúra és a művészetek a híd Isten és ember között és ezt a hídépítő melót nem cserélném le semmi pénzért. Akkor sem, ha máshol sokkal többet fizetnének.

- Te voltál 2016-ban az év szinkronszínésze. Mi kell ahhoz, hogy elnyerd ezt az elismerést? Egyáltalán, te akarsz lenni az év szinkronszínésze?

- Ez így túlzás és nem igaz, hogy én voltam az év szinkronszínésze. Úgy értem, hogy a valóság tekintetében. A Magyar szinkron nevű portálon minden évben tartanak egy online közönségszavazást, ahol a nézők és a szinkronizálásért rajongók szavazhatnak. Abban az évben nagyon népszerűvé vált a The Walking Dead, amelyben Rick Grimes, azaz Andrew Lincoln magyar hangja voltam és vagyok még ma is. A sorozat népszerűsége elég volt ahhoz, hogy ezen az online szavazáson a legtöbben rám klikkeljenek. Természetesen nagyon jól esett és öröm volt számomra, hogy én kerültem az első helyre, de őszintén azt gondolom, hogy nagyon sok kiváló és tehetséges kollégám van, akik rengeteget szinkronizálnak és ugyanúgy megérdemelték volna az első helyet. Nagyon szubjektív egy szinkronhang megítélése, nagyban függ attól, hogy milyen filmek, sorozatok lesznek népszerűek és azokban kik szinkronizálnak. Tisztában vagyok a képességeimmel és az adottságaimmal, hálás vagyok, hogy ilyen hangot kaptam a Teremtőtől, de ez a teljesítmény nem mérhető számokban. Ezért nem is kapaszkodok, hogy én legyek az év szinkronszínésze, mert nem létezik az elérhető 10 pont. Örülök, ha tetszik másoknak az, amit csinálok.

- Mi a véleményed a magyar szinkronról és azon belül arról a szerepről, amit te reprezentálsz?

- Mint a Szídosz – Szinkron Alapszervezet elnöke (a szinkroniparban dolgozók érdekképviseleti szervezete – a szerk.), annyi interjút adtam az utóbbi hónapokban hasonló kérdésekre, hogy most úgy érzem egyszerűbb ha megadom az alapszervezet honlapjának linkjét, ahol az érdeklődő olvasó, a szinkron a sajtóban menüpont alatt bőséges választ kaphat a szinkronipar helyzetéről: szinkronalapszervezet.hu. Küzdünk, hogy a magyar szinkron elismert, minőségi kulturális érték legyen, ne egy nívótlan, elhanyagolt, sok szempontból mostohán kezelt, a „vadkapitalizmusnak” kiszolgáltatott terület. Azt szeretnénk, ha a szinkroniparban dolgozó összes szakember – színészek, rendezők, dramaturgok, fordítók, hangmérnökök, vágók, gyártásvezetők, produkciós vezetők és adminisztratív dolgozók – az iparág hozzáadott értékének megfelelő juttatásban részesülnének, mert jelenleg a bérek leragadtak a 3¬0 évvel ezelőtti színvonalon.


- Milyen érzés, hogy mindenki ismeri a hangod, de sokaknak fogalma sincs arról, hogy a budapesti színházi életben mit alkottál?

- Ez természetes. Sokkal többen néznek filmeket, mint ahányan színházba járnak. Egy magyar színész kizárólag a televízióból lehet országosan ismert. Még a mozifilmek sem számítanak nagyon, mert magyar filmeket moziban is viszonylag kevesen néznek meg. Legfeljebb utólag megnézik őket otthon a tévében, ha leadják; vagy letöltik a netről okosba’... ingyen. Mivel én a televízióban leginkább szinkronhangként vagyok jelen, természetes, hogy a hangomat sokan felismerik. Itt-ott felkapják a fejüket, amikor megszólalok és gyakran rákérdeznek: - Te nem szinkronszínész vagy? Régebben ez nagyon rosszul esett, mert úgy éreztem, hogy ez a „szinkronszínész” jelző leminősíti a színészi kvalitásaimat, de mára már megbékéltem vele, hiszen, aki csak a filmekben hallja a hangom és soha nem látott semmiben, abból ugyanolyan természetesen buggyan ki a szinkronszínész szó, mintha azt mondaná színész. Ebben inkább az a fájdalmas, hogy több, mint száz színházi szerep, közel hetven film és sorozat, számtalan irodalmi műsor, felolvasóest, és megszámlálhatatlan szinkronszerep sem elég manapság az országos ismertséghez. Miközben bárki, aki lóbálja a nemi szervét egy morálisan elfogadhatatlan tévéműsorban híres és ismert lesz, ráadásul hónapokig, vagy évekig kézről-kézre adják egymásnak az idióta magazinműsorok és a „piros” újságok. No, meg a net. Ebből is látszik, hová vezet az, amikor az anyagi szempontok határozzák meg a kultúrát. A pénzszerzésre szakosodott „kultúrtermékek” az emberek alantas ösztöneire apellálnak. Felkelteni a kíváncsiság, a káröröm, az irigység, a szexualitás, az agresszió, az intrika, a kukkolás, a pletyka, és hasonló dolgok iránti vágyainkat.


- Vajon mi lehet az oka ennek?

- A kultúra, a kulturáltság éppen ezektől az alantas ösztönöktől segít megszabadítani az embert. Nem gondolom, hogy az emberi élet értelme ezen ösztönök korlátlan kiélése lenne, mégis ezen ösztönök „sugallatára” áldozzuk a legtöbb pénzt hitvány tartalmakra. Szerintem az emberi élet alapvető útja a megszentelődés: a fokozódó kifinomultság, az önmagunkról való lemondás mások javára, a szellemi és lelki gyarapodás, az ismeretek és tapasztalatok begyűjtése, a figyelő elmélyülés és végül szelíden, bölcsen az átélt, feldolgozott tapasztalatok és ismeretek továbbadása a fiatalabb nemzedékeknek. Ez minden emberre igaz, társadalmi helyzettől, foglalkozástól, intelligenciától függetlenül. A hajléktalantól a miniszterelnökig mindenkire. Értékteremtés. Az én szememben a pénz ebbe nem tartozik bele.


- Harminc éves korodban kezdtél rendezni és fiatalokkal foglalkozni Gecse Jolán Aréna Stúdiójában. Ennek folytatása is van jelenleg a Katonában. Miért fontos a fiatalok útját egyengetni?

- Fiatalokkal foglalkozni nemcsak fontos dolog, hanem kötelesség. Tovább kell adni, amit kaptál: tudást, tapasztalatot, ismeretet. Ráadásul ez egy oda-vissza ható folyamat. A következő generációk által mérlegre kerülsz te és a „tudományod” is. Kiderül mi az, ami értékálló és mi az, ami már elavult. A fiatalok frissessége, újfajta látásmódja, lendülete, ötlete, dinamizmusa visszafelé is hat és formál téged is. Közhelyesen szólva segít fiatalnak maradni, ha fiatalokkal foglalkozol és valóban figyelsz is rájuk, nem vagy eltelve magaddal. A Gecse Aréna Stúdióban eltöltött évek - ahol téged is megismertelek 15 éves korodban – nagyon kreatív és termékeny időszak volt. Igazán hálás vagyok Gecse Jolinak és Hőnis Andreának, amiért a ’90-es évek közepén úgy gondolták, hogy meghívnak abba a Szondi utcai lakásba, ahol 22 fiatallal megalapítottuk a Partvonal Alkotó Műhelyt (PAM) és évekig kísérletezgettünk az alternatív előadóművészet laboratóriumában. Tehetséges alkotó csapat és szuper közösség kovácsolódott össze, akik közül jónéhányan később kiemelkedő alakjai lettek a kulturális életünknek, vagy azóta már fantasztikus sokgyermekes családanyák, családapák.


- Kik ők? Említenél párat közülük?

- A teljesség igénye nélkül, csak, hogy néhány nevet megemlítsek: Szegő János, a Magvető kiadó Junior Príma Díjas szerkesztője, Winkler-Nemes Gábor festőművész, Wéber Kata színművésznő, Bánfalvi Eszter színművésznő, Fülöp József bábszínész, Dankó Edina a Befogadó Ház Alapítvány egyik vezetője, Iványi Angelika énekes-színésznő, Fábián Péter a Castro Bistro street food alapítója, Oldal Torják Veronika kézműves-horgolóművész, Bálint Péter didgeridoo művész, Barnák László színművész, rendező, jelenleg a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója, Illés Márton a Független Színház Magyarország programvezetője. Mindannyiótokra nagyon büszke vagyok és bocsánat, hogy nem soroltam fel mindenkit, de nagyon nagy szeretettel gondolok a régi csapat összes tagjára. Meghatározó időszak volt az életemben. Azután, amikor születtek sorban a saját gyermekeim, már nem maradt elég időm a színház és egyéb munkák mellett a PAM-mal foglalkozni, közben ti is felnőttetek, mindenki a saját útjára lépett, így 2003 környékén szépen lassan feloszlott a csoport. Hosszú évekig nem is foglalkoztam ilyesmivel, mígnem 2015-ben megkerestek a Katona ifjúsági programjából, hogy színész-mentorként lenne-e kedvem beszállni az egyik csoport munkájába.


- Talán a vezetőség is felismerte, hogy meg tudod szólítani a fiatalokat.

- Talán. Rátok emlékezve és mert kicsit lazább lett az amúgy túlfeszített életem, elvállaltam. Két évig dolgoztam két különböző csoportban Vági Eszter színházpedagógus mellett. Színészként főleg a színészi, előadóművészi készségek fejlesztése volt a feladatom, de aktívan részt vettem az év végére készülő bemutató előadások létrehozásában is. Nagyon szuper két év volt, rengeteg rokonszenves, tehetséges fiatallal ismerkedtem meg és életre szóló közös élményeket szereztünk.


- Gitározol, festesz, énekelsz, kreativitásod nagybetűsen éled. Édesanyád butikos volt a Nyugatinál, az ő farmerében mentél a felvételire és lazán válaszoltál a felvételi kérdésekre. Elég bekerülni a főiskolára és utána élni a művész életét, vagy pedig vannak olyan kihívások, amik arra ösztönöznének, hogy ugyanolyan lazán, mint akkor felállj és valami egészen újba kezdj?

- Nem farmer volt, hanem egy sötét kordbársony gatya. Ma már nincs is ilyen fazon. Az a bizonyos répagatya. A felvételi első fordulójában éppen halálra rémülten mondtam valami monológot, amikor egyszer csak Kerényi Imre váratlanul leállított és nemes egyszerűséggel megkérdezte, hogy honnan van a nadrágom. Annyira meglepett a kérdés, hogy elfelejtettem izgulni és kötetlenül elkezdtem magyarázni, hogy az anyukám butikos a Nyugatinál és az ő saját tervezése és gyártmánya. Kerényinek tetszett. Mondjuk volt pedagógiai érzéke, mert a következő monológot már sokkal jobban mondtam, mert nem izgultam annyira. Tovább is engedett a következő fordulóra.


- Mostanra már nem teszed próbára művészi tehetséged olyan szerteágazó területeken?

- Már nem gitározom, nem festek és csak néha-néha énekelek, amikor a hajdani rockbanda valamelyik tagjának esküvője, házassági évfordulója, vagy ötvenedik szülinapja van. Olyankor összeállunk és lenyomunk néhány örökzöld rockszámot, mint a „Gázrózsától” a Knocking on Heavens Door, Hendrixtől a Hey Joe, a Rock me baby, vagy a Wonderful tonight Eric Claptontól. Már csak erre maradt időnk és energiánk, hiszen mindenkinek a C.G. Jung nevű zenekarból tisztes foglalkozása és rengeteg gyereke lett. Sajnálom, mert nagyon felszabadító foglalatosság a hobbizenélés. Állandóan tervezgetjük, hogy majd folytatjuk, de hát a realitás mást ad ki. Az én esetemben a rengeteg bemutatót és előadást a színházban, a megszámlálhatatlan szinkront, az időnként felbukkanó filmforgatásokat, a már mindennapi feladatokat termelő Szinkron Alapszervezetet, a kaposvári rendezéseket és az arra való felkészülést és nem utolsó sorban az egyre nehezebben menedzselhető családi programokat.


- Ezek szerint akkor nem elég bekerülni a színművészetire és utána élni a művész életét...

- A kutya a részletekben van elásva. Mert ez a sok feladat, teendő ezernyi pillanatból áll, amelyek mind megannyi örömet, újdonságot, rácsodálkozást, inspirációt, gondolatot, érintést, tekintetet, nevetést, sírást, szomorúságot, idegességet és még százmillió emberi megnyilvánulást hordoznak: végtelen gazdagságot. Emiatt gyakran akkora feszítő hála gyűlik össze a szívemben, hogy hangosan ki is mondom: Köszönöm Istenem! Mert képes lettem a jelenben élni. Ez a titka a minden értelmet meghaladó, nyugodt, örömteli létélmények. A jelenben, a pillanatban való létezés képessége. Nem a múltban, nem a jövőben, hanem a jelenben.


- Jelentős alakja voltál Bozsik Yvette társulatának és tizenöt évvel ezelőtt rendkívül fontosnak találtad nemcsak a szellemi, de a fizikális alkalmasság megnyilvánulását is.

- Bozsik Yvette 16 évig volt a Katona József Színház tagja, ebből adódóan a Bozsik Yvette Társulat éveken keresztül fuzionált a Katona társulatával és rengeteg közös produkció született. (Yvette, a táncosai és a Katona színészei) 1993-ban én lehettem az első katonás színész, akivel együtt dolgozott a három szereplős Az estély c. darabban, (Bozsik Yvette, Magyar Éva, Rajkai Zoltán) és ezzel az előadással még abban az évben megnyertük az Edinburgh-i fesztivál legjobb táncprodukció díját. A fődíj az volt, hogy az előadást egy hónapig, minden nap játszhatjuk Londonban a West-Enden egy színházban, kiemelt sajtó és média figyelem mellett. Micsoda lehetőség ez - egy sóhajjal a rendszerváltás után - egy magyar színész számára! Ráadásul két szuper nő mellett én voltam az egyedüli férfi az előadásban, akit fel lehetett fedezni. (Korábban a skót lapokban olyan kritikát is kaptam, amiben leírták, hogy Laurence Olivier és Rudolf Nurejev keveréke.)


- Nem viselt meg, hogy nem hagyta jóvá ezt a Katona?

- Zsámbéki Gábor igazgató nem engedett ki. Akkor szerződtem a színházhoz, kezdődött az évad és októberben kellett volna egy hónapig Londonban játszanom. Volt néhány kisebb szerepem, amikbe simán beugrottak volna helyettem; az éppen újonnan próbált produkcióban sem volt olyan szerepem, amit ne játszhatott volna el más. Egyedül két-három Müller táncosai előadást kellett volna elhagyni addig, amig vissza nem jövök. Zsámbéki hajthatatlan volt. Azzal érvelt, hogy nagyon nem tesz jót egy társulatnak, ha egy frissen leszerződtetett fiatal színész máris külön utakon jár és előtérbe helyezi az egyéni ambícióit a színház érdekeivel szemben. Az pedig főleg megengedhetetlen, hogy előadások maradjanak el egy olyan színész miatt, akinek a „seggén még ott van a tojáshéj”. - Döntsem el! Színész akarok lenni vagy táncos?! – szúrta oda a végső döfést Zsámbéki. Nem mertem itt hagyni a Katonát és persze nem akartam táncos lenni, de nem is ez volt az igazság, mert Yvette a darabjaiban sokkal inkább használta a színészi képességeinket, mint a táncos tudásunkat.


- Mi lett az Az estély c. előadással?

- Végül egy angol színész ugrott be helyettem Londonban. Én pedig itthon maradtam. Akkor ez nagyon fájt. De innen nézve, utólag nem bántam meg. Hiszem, hogy mindennek megvan az értelme és a célja. Ezt követően még 12 különböző előadásban dolgozhattam Bozsik Yvettel a hosszú évek alatt. Nagyon szeretem Yvettet. Fantasztikus művész és valahogy sorsszerűen mindig jelen van az életemben, annak ellenére, hogy az utóbbi tíz évben ritkán találkoztunk. Nagyon sok különleges és kiváló munka, számtalan külföldi turné és rengeteg élmény kapcsol minket össze. Neki köszönhetem, hogy anno bekerültem a tánc-és mozgásszínház világába és legutóbb neki köszönhetem, hogy Kaposváron rendezőként is debütálhattam. Mint a Csiky Gergely Színház korábbi művészeti vezetője, neki jutottam eszébe, hogy mi lenne, ha meghívnának és kipróbálnának, mert szerinte jó rendező lennék. A bizalom nagyon fontos dolog, megsokszorozza egy alkotó ember energiáit. Yvette javaslatára megrendezhettem az Agora Stúdióban Németh Ákos Müller táncosai c. darabját. Azt a darabot, amiben 25 évvel ezelőtt az első főszerepet játszottam a Kamrában Máté Gábor első rendezésében. Azt a darabot, amiben Bozsik Yvette először látott színpadon és ami miatt meghívott Az estély c. darabjába, az első közös munkára. Azt a darabot, aminek köszönhetően leszerződtettek a Katonába. Micsoda összefüggések! Persze mi egy egész más előadást csináltunk a Csikyben; csak nyomokban hasonlít arra a 25 évvel ezelőtti Kamrás produkcióra. De jól sikerült a kaposvári színészekkel a közös munka, a Müller táncosai még ebben az évadban is műsoron van és annak ellenére, hogy már nem Yvette a művészeti vezető, hanem Olt Tamás, lehetőséget kaptam jövőre is rendezni.


- Hiányzik a mozgásszínház világa?

- Sok évvel ezelőtt Uray Péter rendezett nekünk egy mozgásszínházi produkciót a Kamrában Véred íze címmel. Hatan játszottunk benne, három férfi és három nő: Szirtes Ági, Pelsőczy Réka, Kiss Eszter, Varga Zoli, Nagy Ervin és én. Nagy kihívás volt, megterhelő, sokat tanultunk és fejlődtünk fizikailag is a próbák alatt. De még így is az előadás végére rettenetesen kifulladtunk. Ervinnel a darab végén le kellett ugranunk a színpad hátulján egy verembe, ahol is eltűntünk a nézők szeme elől. Ott még percekig némán és mozdulatlanul várakoztunk, amíg Szirtes Ági és Varga Zoli befejezték az előadást. Ervinnel annyira ki voltunk izzadva és annyira fel voltunk hevülve, hogy szó szerint felfűtöttük azt a vermet és a Kamra egész hátsó kis színpadát. Amikor az előadás végén nagy nehezen elvánszorogtunk az öltözőbe és hatalmas nyögések közepette megpróbáltunk átöltözni, szinte minden alkalommal mottószerűen hangosan elismételtük: Soha... többé... mozgásszínházat! Ennyire ki voltunk készülve. Persze csak az extra teljesítmény utáni jóleső levezetés és a színészi lustaságunk miatt mondogattuk ezt, közben tudtuk jól és éreztük, hogy mennyire különleges, hasznos és jó dolog ilyen produkciókban részt venni. Egészen más képességeket kíván és fejleszt egy ilyen előadás és nem mellesleg fizikailag is kondiban tart. Akkor is, ha mellette nem sportolsz. Ebből a szempontból hiányzik a mozgásszínház, mert jelenleg nem sportolok rendszeresen és mivel jövőre már ötven éves leszek, fokozottan figyelnem kellene a kondíciómra.


- Mélyen vallásos ember vagy. Hogyan egyezteted össze a munkádat az életszemléleteddel?

- Olyan érdekes, hogy mindig ezt kérdezik mások is! Ebből is látszik, hogy korunk szellemisége mennyire szét van esve. Darabokban és szeletekben gondolkodunk az életünkről, ráadásul totálisan fordítva: a legfontosabb identitás a munkánk, vagy a foglalkozásunk. Mi vagy? Színész. Orvos. Asztalos. Költő. Mintha ennyi lenne egy ember. Én nagyon pontosan tudom ki vagyok: Rajkai Zoli egy keresztény, magyar, református férfi, férj, édesapa, aki mostanában: 30 éve színész. A sorrend a fontos. Az utolsó a sorban a foglakozásom, az bármikor behelyettesíthető mással. A többi nem. Tudom honnan jövök és hová megyek. Minden abból következik az életemben, hogy hiszek Istenben és Jézus Krisztusban. Az, hogy nem vezetett máshová a színházból, a színészet világából az számomra kegyelem. Azt jelenti, ezen a területen van feladatom.


- Miből meríted az erőd ebben a szétesett szellemiségű korban?

- Az a tény, hogy hiszek a Megváltóban nem leválasztható egyetlen pillanatomról és cselekedetemről sem. Ezért külön nem kell a munkámat sem összeegyeztetnem a hitemmel, mert minden, de minden azzal kerül összefüggésbe: a feleségem, a gyerekeim, a reggelim, a gondolataim, a döntéseim, a tetteim és a szavaim is. A munkakapcsolat módja pedig az imádság. Így beszélgetünk a Főnökkel. Van, hogy csak én beszélek, Ő hallgat; van, hogy én hallgatok és Ő beszél és van olyan is, hogy mindketten hallgatunk. Az emberi életet végtelenül gazdagnak, összetettnek és folyamatosan változónak látom. Állandóságra törekedni önbecsapás: merevség lesz belőle, ami ugye a hullákra jellemző. „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjek?” Most ezt, holnap azt, holnapután meg amazt. Szabad vagyok bármire Isten törvényei szerint. A gravitáció is Isten törvénye és a Tízparancsolat is. Szabad vagyok arra, hogy megkérdezzem Istent az életem minden pillanatáról és szabad vagyok arra is, hogy ne azt tegyem, amit én akarok. És szabad vagyok arra is, hogy ne tegyek Isten akarata és „tanácsai” ellenére semmit.
Ez végtelen nyugalom és végtelen feladat és lehetőség akármekkora terhek mellett. Ha szabad vagy és lelkileg nem függsz attól, amit csinálsz, akkor bátrabb, kiegyensúlyozottabb és kreatívabb is vagy.


- Ezek szerint a hitedből fakad az erő?

- Ha Isten velem, akkor kicsoda ellenem? Ez számomra valóság. Bárcsak mindenki megtapasztalná ugyanezt! Az Istennel való közösség az egyetlen hasznos értelme az életnek. Hazatalálni a teremtés rendjébe. Megváltottnak lenni az Isten nélküliségből. Ezért is nagyon fontos komolyan venni, amit Jézus mondott: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Ha Jézus kijelentését igazán komolyan veszi valaki, akkor ez a kapcsolat célt, értelmet és igazi reményt ad az élet minden pillanatában.


- Köszönöm az interjút és sok sikert kívánok a decemberi bemutatóhoz a Katona József Színházban!


(12 értékelés)