Kipróbáltuk: Alfa MiTo 1,4 Turbo
Az Alfa „kisördöge”, bár ránézésre akár retró autó is lehetne, egészen más jellem. Aki fél a sportkocsikban, inkább bele se üljön, aki viszont szeretni az adrenalin-autózást, imádni fogja!
De mielőtt lelőném a poént, járjuk kicsit körbe az autót. Több helyen is olvastam, hogy a MiTo fehérben a legszebb. Osztom ezt a véleményt. Bárhonnan is nézzük, érdekes részleteket látunk, bárhonnan is nézzük, szép ez a kisautó. Az eleje a címerpajzs alakú dísz-hűtőráccsal tipikus Alfa; oldalt, egészen a két szélen figyel a két ovális lámpa. Akárcsak a hatvanas évek vagány sportkocsijain. Hátul a lámpák gömbölyűk, irtó jól néznek ki az apró részletek, a finom vonalak, az összkép valahogy mégis olyan semmitmondó. Oldalnézetben is lehetne bármelyik Alfa, mégis valahogy egy picit más, valahogy egy picit csajosabb, ugyanakkor vagányabb is.
Beülve marad az egységes összkép: a műszerfal vagány, sportos, könnyen kezelhető. Olasz autó létére meglepően szép, finom és precíz a kidolgozottság; az anyagok nemesek, az illesztések pontosak, semmi nem csörög és nem zörög. Az ülések sportosan kényelmetlenek (nekem legalábbis), hátra beülni öt éves kor fölött inkább meg se kíséreljen az ember! A motort beindítva viszont már megtörik a vadállati összkép. „Normális” körülmények között, hétköznapi városi autókázásban a kis 1,4-es bizony piszok erőtlen, a sportkocsi inkább csak vonszolja magát az utcán. Ha viszont úgy igazán beletaposok a gázba, és nem kapcsolgatok alapos emberhez illően fölfele, megtörténik a csoda. 3500 fölött beindul a turbó, 4000-től ereje van a motornak, 5000-nél pedig kijön belőle a vaddisznó. A pörgéshez persze megfelelő hang is társul, a vezető és utasa belenyomódik az ülés háttámlájába, egyből bárkit megelőzök, vagy ha akarom, megalázok vele.
A kár csak az, hogy a motorhang nem éppen egy sportautó tipikus morgása, engem sokkal inkább emlékeztet egy régi ezerkettes Zsiga ordítására, amit az 120 fölött produkált…
Ennek ellenére mégis tövig nyomja neki az ember. Ez a kocsi bizony nem azoknak készült, akik spórolni szeretnének a benzinnel, vagy éppen ráérősen sétakocsikáznának a Stefánián. Valósággal kényszerít arra, hogy nyomjunk neki oda, hogy pörögjenek a hengerek, ordítsanak a lóerők – ezzel az autóval nem lehet lassan menni! Igazi vérbeli olasz temperamentum, mint a régi idők Lanciái, Alfái, csak meg ne lásson a rendőr! A kocsi ára egyébként ötezer híján kerek ötmillió forint, így aki megteheti, hogy ezzel furikázzon, valószínűleg nem esik kétségbe a traffipax számláktól sem, és az autó mögé kötendő benzinkút gondolata sem fogja megrémíteni.