A tea származásáról sokféle legenda kering. Van, ahol úgy tartják, Gautama Buddha csészéjébe meditálás közben belehullt egy tealevél, de egy másik történet ezt véletlen szerencsét Sen Hung kínai császárnak tulajdonítja, csaknem ötezer évvel ezelőtt. Másik legenda szerint Bodhidarma szerzetes, levágta a szemhéjait, hogy ne aludjon el meditáció közben,és ahol ezek a földre hullottak, azon a helyen nőttek az első teacserjék. A tea megnevezés a hasonló angol szóból származik, amely a kínai te-ből ered. A tea másik elterjedt neve a chai, amely a mandarin kínaiból ered. A különböző nyelvekben a tea szó eredete megmutatja, milyen úton került hozzájuk a levél:ha tea, akkor valószínűleg tengeri úton a portugálok közvetítésével, ha chai, akkor viszont szárazföldön, a selyemúton keresztül.
Nálunk a tea szó egy összefoglaló névvé alakult át, és sok olyan főzetet is így hívunk, amelynek valójában semmi köze sincs a tea cserjéhez. Ilyenek például a mate, amely egy Dél-Amerikában őshonos cserjéből készül, és rendkívül elterjedt Uruguayban, Paraguayban, Argentínában és Chilében. A mai napig nagyon népszerű a mate fogyasztás. Paraguayban, ahol elviselhetetlen a nyári hőség, az emberek nem lépnek ki az utcára a mate termoszuk és poharuk nélkül. A poharat jól megtömik mate levéllel, leöntik vízzel, és egy speciális, szűrő-szívószállal fogyasztják. Ezzel az itallal még az idegenek is megkínálják egymást a saját poharukból a buszokon, hajókon, és egyéb közös tereken.
Nálunk is elterjedt a rooibos, amely egy dél-afrikai növényből készül. A lapacho a brazil lapacho fa kérgének belső részéből készül, és a főzetnek gyógyhatást tulajdonítanak. Rendkívül népszerű alapanyag a hibiszkusz is, amely csökkenti a szívbetegségek és a rák kialakulásának esélyét, és a vérnyomást is. Segíti az emésztőrendszer működését, köhögéscsillapító és köptető, ezért torokgyulladásra is alkalmazzák. Mivel a hibiszkusz magas C-vitamin tartalommal rendelkezik, erősíti az immunrendszerszert. Hasonló hatása van a csipkebogyónak is.
A tea népszerűségét mutatja az is, hogy a fogyasztásához különböző szertartások kapcsolódtak, amelyek közül a leghíresebb a Japán teaszertartás, amelynek szigorú szabályai voltak. A beszéd és a hallgatás ideje szabályozva volt. A társaság összegyűlik, de nem beszélnek, csacsognak sokat. Nem tartják üresnek a a csendet, nem ijednek meg tőle, és nem menekülnek értelmetlen fecsegésbe, vagy zajba előle. Tudják, hogy a csöndben nagy dolgok születnek, és nem kell kínosan ügyelni arra, nehogy beálljon a társalgásban az a retegett szünet. Épp ellenkezőleg, új világokat fedeznek fel így együtt. Pontosabban fogalmazva ugyanezt a világot, csak egy másik aspektusát, amely az üres fecsegés közben láthatatlan marad. Ahogy Tillmann írja : „ Ez a csendesség teremti meg a lét közös észlelésének lehetõségét, és emeli – nem utolsó sorban hallgatag intenzitásánál fogva – kultikus eseménnyé a tûz és a teavíz körülülését.” Ugyanő idéz egy francia filozófustól, Gilles Deleuze-től: „A probléma nem az, hogy szóra bírjuk az embereket, hanem hogy az egyedüllét és a hallgatás olyan üres közbensõ tereihez segítsük õket, ahonnan végre mondanivalójuk támadhat. Az elnyomás erõi nem a beszédben akadályozzák az embereket, ellenkezõleg: beszédre kényszerítenek. Valóságos jótétemény az, ha valakinek nincs mondanivalója; joga van, hogy ne legyen mondandója, mert csak így alakulhat ki valami egyedülálló vagy ritkán hallható, ami valamennyire méltó arra, hogy kimondódjék.”