Close

Jim Morrison és az érzékek eltompítása – 5. rész

Ma ember lettem

 

Te vagy a birtokom:

a mezők a fák,

az őszi átváltozás.

 

Ember lettem melletted, kívülről láttam magam általad. A rezdüléseid az enyémek voltak, a dorombolásod a lelkemmel rezonált. Belőled lettem emberré, ez vitathatatlanul és visszavonhatatlanul a tiéd. Szerettem volna még kérdezni azokról a szobákról, ahová rettegésből nem engedtél be. Ahol a szíved kulcsának utolsó darabkáit rejtetted. Hogy egyszer végre én is megkaphassam, amit a Teremtőtől kértem.

Ember lettem, és végre hittem, hogy van olyan tiszta lélek, aki hozzám hasonló. Gyönyör vagy és szende szépség. Nem csak tudtad, de szeretettel tűrted ezt a fájdalmat. Ma először nem tettetem, egy lettem veled.

 

Ami utánad maradt

 

A napnak még nincs vége, de sötétség borult a világra. A bolygók takarják sugaraid, ahogyan a pont elhalványul és megsokszorozódik. Értelmét veszti a fájdalmas, gyönyört okozó létezés. Elhagytál, s most én következem. Ha tehetném, én is ezt tenném. Akkor hagynálak el, amikor már nélkülözhetetlen vagyok számodra. Azonban csak magamat hagyhatom el az idők végezetéig. Elmegyek oda, ahol még együtt létezünk és te türelmes vagy velem. Leköpöm a világegyetemet.

 

Ki az, aki újra elkápráztatna utánad? Veled, először, leéltem az életem. Nem egy múltbelit, vagy változékony idősíkok éltiszta azonosságát, hanem magát az életet. Felidézem magamban a vers sorait, „Most tél van és csend és hó és halál”, bízva abban, hogy rokonlélekre lelhetek fájdalmamban. Most érzem újra és értem igazán, milyen, ha a szobám falait a hiányod tölti be. Azt, hogy mit is jelent valójában, ha megfullaszt a hiányod okozta űr. Nincs helyem így itt. Visszaidézlek, maradék emlékeim között kutatva. De ami maradt, csupán egy nevetséges vázlat az örömeidről, bánataidról, az elviselhetetlen pillanataidról. Ez már nem te vagy. Hiányzik belőle a léted elevenségéből fakadó váratlanság és bizonytalanság.

 

 

Egyszeri gondolataim suhantak tova

Bolygókról, fizikai törvényekről.

Legyek elszánt, de ne merész,

Az árnyaltságok lovagja.

Egy lépés bajsejtelmem felé,

és te elillansz.

Ködfátyol vagy józanságom margóján.

 

 

A hiányod utáni űr fojtogat. Belépett valaki az életembe, megérintett, eggyé válhattam vele, majd váratlanul távozott. Mindenről együtt gondolkodtunk. Mindenre volt megoldásunk. Olykor szilárd és pontos, olykor gyámoltalan. De mindenképpen megoldás. De ahhoz nem kaptam kulcsot, hova menjek nélküled, és a jelen pillanatot hogyan olvaszthatnám össze a képpel, mikor még tükröm voltál.

 

A szívem nyitva,

Te nem találsz, de én várlak

Ma este egyedül fekszem le

Párban a magányommal és veled.

 

De áthelyezlek az elképzelt valóságomba

A tudományaid továbbra is érdektelenek

És én csak te érted létezem

 

Miattad érdekelnek újra a könyvek

Hogy Istent ne csak eszköznek lássam

 

Az érdekekben vesszünk el

Te pedig kételkedj bennem

 

A megtalált élet

 

Remegő ajkammal veszem tudomásul, hogy nem maradt más, mint hálásnak lenni minden percért, amit veled tölthettem. Sok értékes idő, rengeteg eltékozolt perc. Nem lehet véletlen, hogy léteztél mellettem. Nem lehet véletlen, hogy ez többé már nincs. Valóban megbékéltem, vagy csak áltatom magam a pillanatnyi megnyugvásért? Kevesebb vagyok nélküled, de több, mint ami nélküled valaha is lehettem volna. Köszönöm, hogy ebben a kegyelemben részesülhettem.

 

Tiszta foltom vagy az örökkévalóság magányában

Sosem leszünk igazán egymásé,

Mint az ikerprímek

Csak az az egy hiányzik közülünk.

 

Istennek tulajdonítanád

De nekem te vagy

A veszély

A hitetlen megbánás

A kegyelem kisugárzása

A hegy repülős osztaga.

 

Persze mindennek az irodalmi értéke jelentéktelen.

 

 

 

 

 

Írta: Pető Márton, Habib Dániel

Grafikák: Varga Zita, Papp István: Cadavre Exquis
Varga Zita: Szabadság, szerelem

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top