„A MÁV-Start a gazdaságos működtetés érdekében több nemzetközi vonaton csökkenti, illetve megszünteti a vonatszolgáltatást a 2017/2018-as menetrend december 10-i életbelépésétől. (…) A bejelentés szerint az említett dátumtól a Hargita nevű, Budapest és Brassó között közlekedő vonaton leállítják a marosvásárhelyi kocsikat.”
Egy pillanatra összeugrott a gyomrom, és leeresztettem a kezemben lévő újságot. Újságot, mivel interneten nem volt elérhető a teljes cikk, csak a tájékoztatásra utaló néhány sor. Gyorsan kabátot vettem, és leszaladtam a Dacia piacnál lévő újságos bódéhoz. Ledöbbenve.
Hazajöttem Marosvásárhelyre és a legőszintébben, igen érzékenyen érintett a hír, nem ez volt az első „hátba szúrás”. A MÁV-Start! Gazdasági okok? Még ha Kijevről lenne szó… Újra belepillantottam a cikkbe, de nem, nem, nem én tévedtem! Feketén-fehéren ott állt.
Magyarul: megszüntetik azt az opciót, hogy Budapestről el lehessen jutni közvetlenül Marosvásárhelyre, és fordítva. A gazdasági veszteségeket egy 2016-os felmérés alapján állapították meg – írta a Vásárhelyi Hírlap. Gyorsan utánaszámoltam. 2016-ban még rendszeresen működtek Budapest–Marosvásárhely között a Wizz Air légitársaság járatai, így tényleg elképzelhető, hogy a vonatok nem voltak dugig megtöltve, ezért a fenntartásukhoz képest valóban veszteségesen „termeltek”. 2016. július 1-től magyar igazgató került a Transilvania Airport élére, július végén váratlanul sürgős problémákkal kellett megküzdjön a reptér, és Peti András kinevezésének jóváhagyása is váratott magára. Októberben bejelentették, hogy egy hétig karbantartási munkálatok miatt beszüntetik a repülőjáratokat. Maradandó élmény volt már ez a pillanat is, ugyanis a bejelentést követően 2-3 nappal érkezett volna a Nagymamám Magyarországra. Kellett nekünk „rossz helyre” születni? Gyors telefonok, válságstáb: a repülő ugyan nem megy, de a buszra még van hely! 12 óra, sebaj! Az egy heti „szüneteltetésből” természetesen határozatlan idejű lett.
Időközben az egész család – hasonlóan más kétlaki erdélyi-magyar családokhoz – átállt a 12 órás vonat utakra. Tényleg nem semmi idő. Komolyan olyan, mint az orosz filmekben, ráadásul Razboieni (Székelykocsárd) állomáson felszálló rokolyások és uraik is olyanok, mintha egy Stalker filmből léptek volna elő. Az utasok kabátba burkolózva pislognak az elsuhanó tájra, ugyanis a vonalon télen-nyáron hűtenek. Eredményességét augusztusi meghűlésemmel bizonyítani tudom. Razboieni után hirtelen leáll a „légkondi”, onnantól kezd elhasználódni és fogyni a levegő Vásárhelyig, ugyanis egy ablak se nyitható a 2 kocsiban. Próbáltam megfejteni, hogy miért pont Razboieni a fordulópont, de nem jutottam előrébb. A román állomások „szellemállomások”, elképesztően roskatag épületek, egy lélek se. A bakter kijön egy vakolattól málló tákolmányból, régi-régi egyenruhájában, meglengeti a zászlóját és már megyünk is a következő szellemállomás felé. A nagyobb települések: Kolozsvár, Vajdahunyad, Nagyvárad természetesen más képet rajzolnak ki.
A MÁV gazdasági okai 2016 után megdőlni látszottak, hiszen rengetegen utaztak vonattal a Wizz Air járatainak megszűnése óta. Ezt tapasztalatból állíthatom, mert én magam is és a családom is folyamatosan jár egyik országból a másikba. Arra sem lehetett panasz, hogy túl sok kocsit foglaltak volna az erdélyiek és az „ingázók”, hiszen mindössze 2, azaz két darab lepukkant, nem háló- és étkezőkocsis vagont működtettek Budapest és Marosvásárhely között. Hozzáteszem visszafele már csak 1 kocsit küldtek, a jegyeket pedig kétszer adták el. Nagy volt a fejetlenség. Újabb fejlemény volt, hogy 2017 nyarán a román oldalról bejelentették Episcopia Bihor (Biharkeresztes) környékén felújítási munkálatok miatt a vágányzárat. A vonatok kerülőúton kezdtek közlekedni. 12 óra helyett ezen a nyáron már 14 óra alatt jutottam el Vásárhelyre. (Visszafele is.) A vonaton zötykölődve szisszentem fel, hogy teljesen véletlenül Sánta Ferenc Húsz óra c. művét hoztam magammal olvasni, bíztam benne, hogy ez csak a könyv címe marad!
Augusztus 23. Most itt tartom a kezemben az újságot. Decembertől ez se lesz. Ez a két nyamvadt kis kocsi. A cikk fölött egy másik írás a Wizz Air-ről, amelyben a „talán 2018-ban indulnak újra járatok” felkiáltással tartják a lelket a hozzám hasonló ingázókban. Talán. Semmi baj! Egy darab buszjárat még közlekedik naponta! 11-12 óra alatt teszi meg az utat. Vagy ezt már le se írjam?
Ha térképet ragadunk, rögtön láthatjuk, hogy miért lényeges ennyire Marosvásárhely. Ez a város adja Székelyföldre az összeköttetést, akár Magyarországról, akár más országokból. Ugyan többféleképpen el lehet jutni Székelyföldre, azonban fontos az, hogy volt és bízom benne, hogy marad egy közvetlen, nem 1-2 átszállással megterhelt útvonal. Vásárhelyről rengeteg buszjárat indul Csíkba, Udvarhelyre, Hargita megyébe.
Azok az emberek, akik sokat utaztak Erdélybe, vagy azért mert szeretik, vagy mert itt él a fél-háromnegyed családjuk, természetesen nem fognak megrettenni a változásoktól. Továbbra is vállalják majd a 12, néhol 14-16 órás menetidőre növekedett utat, az átszállásokkal, a kimerültséggel együtt. Viszont lesznek olyanok – remélem, hogy nem túl sokan – akik ezt a kerülőt, és „macerát” már nem veszik magukra, inkább nem jönnek, nem utaznak. Vagy kocsival. De kocsija sincs mindenkinek, és 12 órát levezetni nem leányálom. Az a nyelvi, kulturális vérkeringés, ami eddig életben tartotta a határontúlon élőket, vékony érré változott. Változik?
Fontos azt tudatosítani, hogy a más országokban rekedt magyarok akkor tudják megőrizni nyelvüket, identitásukat, kultúrájukat és ragaszkodásukat, ha biztos összeköttetésben, párbeszédben van részük az anyaországgal. Erdélyben jobb a helyzet, sokkal nehezebb azonban Délvidéken és Kárpátalján. 2014-ben jártam utoljára az ottani magyar lakta területeken, és rengetegen emlegették, hogy amelyik településre nem jut el magyar rádió vagy tv adó, ott a fiatalok egyre nehezebben tanulnak meg magyarul. A moldvai csángókat már elvesztettük, ezt is be kell látni. Vannak még, akik értenek, beszélnek kicsit magyarul, de a fiatalabb generáció már csak románul tud. Nem érzik magukat magyarnak, ez a veszélyesebb. A felvidéki magyarság is szerencsésebb ebből a szempontból a látványos jogi megkülönböztetések ellenére.
Lassan elérkezik Trianon 100. évfordulója. Belső drukkolás van bennem, hogy mind társadalmilag, mind politikailag intelligensen és érzékenyen emlékezzünk meg majd erről az eseményről. Észnélküli hangok és viták helyett, amelyek folyton a revíziót hajtogatják – 2020-ban biztosan felerősödnek majd – inkább arra kellene törekednünk, hogy kulturálisan megmentsük, áthagyományozzuk a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki örökséget. Beszélgessünk a határon túlra szakadt emberekkel, érintkezzünk velük. Lessük el táncaikat, ízleljük ételeiket, tanuljuk el nevetésüket, bánatukat. Ha ennek fontosságából egy szemernyit megérzünk és meg tudunk éreztetni gyermekeinkkel, akkor a létezésnek és fennmaradásnak egy kulcsfontosságú mozzanatával gyarapodtunk. Fontos tudatosítani, hogy ez egy létfrontos harc, amely egy identitástudat megőrzése mellett nem más nemzetek ellen irányul. Amelyben minden egyes embernek lelkiismeretére bízva személyesen kell megítélnie, hogy hogyan dönt.
Írta: Tuzson-Berczeli Bernadett