Close

Átkok és áldások

szerencseskaroly 1

Vajon a nyelvünk hat-e még a közéletünkre, vagy éppen fordítva: közéletünk a nyelvre? Mintha az utóbbit érzékelném, és ez közel sem abban merül ki, hogy új szavakat tanulunk, ami természetes lenne. Inkább idegen gondolkodásban, új hanghordozásban, stílusban. Újra kellene tanulni magyarul! Mert a szavak értelme megváltozott, vannak, amelyek meghasonlottak önmagukkal. Közben szóinfláció van. A szavak átalakulnak, a nyelv elenyészik. Pedig azt hisszük magyarul beszélünk.

De gondoljuk csak végig Széchenyi István nagyszerű felismerését: „nyelvében él a nemzet”. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a magyarság magyarul beszél. Azt is jelenti, hogy aki megtanul magyarul, valami misztikus közösséget vállal egy néppel, megtanulja gondolkodásmódját, világlátását, életmódját. Kerestek erre kifejező szavakat: közös lélek, közös ihlet, közös küldetés, de nem tudta egyik sem kifejezni azt az eszmét, amely összetartja Erdélyt, Pannóniát, a Felvidéket, Bácskát, Kárpátalját. Nem vér, inkább szellem teszi ezt. Valamikor erősebb volt ez az azonosság, de még mostanában is él.
Száz éve határok szabdalnak minket, nyolc országban él ma magyar a Kárpát-medencében. Mára ez vészes eltávolodásokat eredményezett. A lelki közösség, a közös ihlet és küldetés mintha távoli ködbe, mély belső zugokba húzódott volna vissza. De létezik, de mozdul ma is. A felül, elöl lévők mintha nem is magyarul beszéltek, írtak volna évtizedekig, s most, aki újratanulna, kinevetik, avíttnak, ócskának bélyegzik. Pedig sem a marxista-kommunista internacionalizmus, sem az elitista-liberális globalizmus nem vitte és viszi jó irányba a világot. Épp ellenkezőleg, a szakadék felé.
Meg kell tehát tanulni újra magyarul. Magyarul beszélni, magyarul élni. Széchenyi István nem azért a „legnagyobb magyar”, mert sok pénzt adott akadémiára, hídra, kaszinóra, lóversenyre, hanem mert újratanult magyarul. Lényegében megtanult magyarul! Harminc éves korában csak németül és franciául beszélt, pedig kisgyermekként tudott magyarul. De megérezte, hogy a legmegfelelőbb keret az erők és tehetségek kibontakoztatására a nemzet. S ha a nemzetek értelmes versenyben, harmonikusan együtt tudnak működni, az viszi előre az emberiséget. S a nemzet az, amely befogadhat jövevényeket s gazdagodhat általuk. Miként a befogadott is egyenrangú tagja lehet a nemzetnek. Vallástól, származástól függetlenül. Ez kölcsönösen előnyös. Ellenben birodalmi ötletekkel ezer éves nemzetek nyakára erőszakos homogenizálást hozni, mint a Habsburg „felvilágosult” abszolutisták, vagy kontinensnyi mértékű bevándorlást zúdítani, mint a mai „liberális” abszolutisták: ez csak pusztuláshoz vezethet. A nemzetekéhez is, de a kontinenséhez is. Az „integrálódásnak” a nemzet nélkül nincs értelme. Mert végül felmerül a jogos kérdés: kinek kell kihez alkalmazkodni?
Széchenyi ezernyi kortársával nem csak maga tanulta újra a magyar nyelvet, de újjáélesztette a magyar nemzetet is. Mert érezte, hogy neki mindenképpen a legősibb hun fajtából kell származnia. Érezte a tájból, zenéből, táncból, jobbágyai beszédéből. Lehet, hogy még nem értette, de érezte. Nem a Habsburg monarchia ellen volt, amikor a magyar nemzetet akarta fejleszteni. Először a magyar nyelvet. Azután a gazdaságot, közösséget, közlekedést. Mi sem az Európai Unió ellen vagyunk, amikor a nemzeti mivoltunkat, szuverenitásunkat, boldogulásunkat, védjük, s teremtenénk újjá. Épp ellenkezőleg!
A technika fejlődése egyelőre nem segít a nyelvünk újratanulásában. Boldog-boldogtalan beszél, nyilatkozik, ír és hirdet igét az összes létező fórumon s mintha a kádári kommunista retorika tovább élne. Sokaknál megint fordítva van minden. Mások minden tartalmat elbizonytalanítva teremtenének elviselhetetlen káoszt. S a szavak rémülten szálldosnak a levegőben ide-oda. Mit is jelent a demokrácia és diktatúra, szabadság és cenzúra, Haza és Európa? Civil társadalom, erkölcs, önrendelkezés, autonómia, kultúra, érték, környezet, határ, közszolgálat, közrend, jogállam, közérdek, nő és férfi, hit és vallás, gyávaság és bátorság? A múltunk is épp oly kiszolgáltatott, mint a jövőnk. Ezért a zűrzavarért felelősek a hamis politikusok, hamis művészek, tanárok is, a médiumok csalárd munkatársai, az „értelmiség” jelentős része. Magyarul beszélnek, de mintha kevesen gondolkodnának is magyarul. Nincs meg a közös lelki kapcsolat, ihlet, küldetés. Így pedig rettenetes lehet élni. A frusztráltság egészen szélsőséges megnyilatkozásokig vezet. Ha a nyelv és a gondolkodás szétválik, a lélek magyarul beszélve is meghasad.
Szerencsére ennek a nemzetnek mindig megvolt a maga nyelvi és lelki tartaléka. A legfőbb tartalék: a nép. A másik a népért élő intelligencia. Igaz költők, írók, papok, lelkészek, színészek, piktorok, orvosok, katonák, tudósok és tanárok. A népnek a nemzetbe emelése együtt zajlott a nyelvújítással, a világszínvonalú magyar költészet megszületésével. Széchenyi egészen világosan látta: a kilencmillió jobbágy „a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója.” A nép tudott magyarul. És aztán újratanultak az arisztokraták, megtanultak a bevándorlók – sokan jó magyarok lettek -, a városok polgárai. S, ha nem, akkor sem volt ebből baj. Tisztelték a nemzetet, amely befogadta őket, respektálták kultúráját, gazdagították, előrevitték.
Aztán robbanás történt. Nyolcfelé robbant a magyar állam és vele a nemzet is. Ide hullott le, a Kárpát-medencére az első atombomba –a hirosimainál rettentőbb – 1920. június 4-én. Nagy pusztítást okozott. Újra meg kellett tanulni magyarul Kolozsvárott, Kassán, Szabadkán, Nagyváradon, Kismartonban, Csíkszeredában, és Beregszászon is. Újra, mert a magyar nyelv ott a döbbenetes villanás hatására „kisebbségi” nyelvé változott. Meg kellett tanulni másokkal szemben „kisebbségi” magyarul beszélni. Nyelvében él a nemzet: hét országban a magyar nyelvet korlátozták, s korlátozzák ma is. Iskolában, hivatalokban, színházban, sokszor még az utcán is. És sokan elfelejtették. Eldugták. Volt, aki meg is tagadta. Mások menekültek. De kitart még a nyelv. Néha bujdosik, de őrzik a kőbe karcolt rovások, a könyvek, az emberek. S szebben is őrzik, mint mi itt „bent”, mert mi már elfelejtettük, hogyan is bujdostunk török, német s más szó elől. Elfelejtettük, hogy ez a legnagyobb kincsünk.
Más rengés is történt. Újabb epicentrumok keletkeztek. Még mélyebb tűzhányók lövelltek vörös láva oszlopokat az égre. Az elcsatolt területeken, de itt a zsugorított országban is. Kivált Budapesten. Először 1919-ben, aztán 1944/45-ben. Kevés lávalöket hullott vissza és porladt termékeny anyafölddé. A legtöbb még ma is a levegőben száll, mint a föl, földobott kő, amely nem képes lehullani. S a felzaklatott emberek nem képesek megnyugodni, nem képesek megbocsátani. Önmagukkal és környezetükkel békében élni. Nem is hagyják őket a hivatásos uszítók. Majd egyszer lehullanak, amikor megadatik a halál nyugalma, ami más, mint az életé. Átkok helyett áldás ideje következik majd akkor. Meglehet későn.
Mégis újra meg kell tanulni magyarul. Érdemes. Érdemes a szavakat tisztelni. Jelentésüket megbecsülni. Súlyukat érezni. A kimondott szó, a leírt szó nem kiszolgáltatott. Van ereje visszaütni, visszakérdezni. Vannak szavak, amelyeket kimondtunk, s egész életünkben nem felejtünk, mert nem kellett volna. Még több, amit nem mondtunk ki, pedig ki kellett volna. Amit leírtunk: amíg olvasni tudó ember lesz a Földön, elkísér minket. Elkísér akkor is, ha tévedtünk, s a nemzetek világa egyetlen eggyé olvad össze. Tetszés szerint alakítható péppé. De akkor is, százszor is érdemes lesz újra megtanulni magyarul, mert nincs az a fordítógép, az a zenemagyarázó, képelemző masina, amely visszaadhatná Vörösmarty Mihály, Csontváry Kosztka Tivadar vagy Kodály Zoltán harmatban megcsillanó lelkének, ihletének, küldetésének átkait és áldásait.

Szerencsés Károly

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top