Állunk az út szélén. Valahol Pozsony külvárosában. Eddig vonattal jöttünk, így volt pénzünk. Pozsonyig – nagyrészt félárúval, belföldi tarifával – fillérek. Nem így a nemzetközi – „Hungária” -, amely már akkor is borsos árú. Így hát a pozsonyi főpályaudvarról kisétálunk a Prága felé vezető autópályához. (Ekkor még létezett Csehszlovákia, vagyis nem Budapest és Pozsony, mint valaha, hanem Bratislava és Prága található egy országban.) Sokáig nem vett fel senki, pedig G. olyan gyönyörű, ráadásul a kihívó, testhez feszülő ruhája…Talán én lehetek taszító, kezemben a magyar zászlóval. Ki tudja? Rengeteg magyar kocsi is ment arra. Egy csepp félelem, nyugtalanság sincs bennem. Elképedek, ha rá gondolok, mai állapotomban. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom oldani a helyzetet, ha úgy alakul, meg tudom védeni a szerelmemet. És ő? Ő is így érzi? Semmi jelét nem adja az ellenkezőjének. Csak ideges, hogy órákon át nem áll meg egyetlen kocsi sem. A tábla előttünk „Malacky”-t hirdeti. (Malacka). Még nem tudjuk, hogy Friedrich István származott innen, valahai magyar miniszterelnök, futballbíró, válogatott focista, puccsista, államtitkár, legitimista, gépgyáros, aki végül Rákosi börtönében fejezte be kalandos, de mindenképpen változatos életét. Hm. Azért a sötétedéstől tartok. Van „B terv”. Vissza az állomásra és haza vonattal. Van „C terv”: vissza az állomásra és irány Prága vonattal. De aztán megáll egy teherautó. Egy magyar rendszámú IFA. (Az egykori Német Demokratikus Köztársaságban gyártott jármű. Hol vannak már ezek…) Ernő a volánnál. Ernő lazára vette a figurát. Lábánál sörök, gyakran emelgeti is az üvegeket. Brnóig legalább hatot benyomott. Időnként megáll, gyümölcsöst vett észre, szed egy kis szilvát, barackot. Közben életbölcsességekkel traktál. G. középen. Játssza a hálást, vagy tényleg hálás. Már sötétedik. Késő van. Szállást hol keressünk?
Szerencsés Károly