Közös feladat és felelősség, hogy minél több emberhez eljussanak a Gulág túlélőinek történetei, de különösen az, hogy a most felnövekvő nemzedék tisztában legyen azzal, ami 600-800 ezer magyarral és családtagjaikkal történt – mondta az Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja alkalmából rendezett megemlékezésen, pénteken Budapesten.
A Gulág áldozatainak emlékkövénél tartott ünnepségen Völner Pál úgy fogalmazott: ezen a napon azokra az áldozatokra emlékezünk, akiket elfelejtett a 20. század, akiknek a sorsát nemhogy nem kutathatták történészek, de akik évtizedeken keresztül maguk sem beszélhettek az átélt szörnyűségekről. Az elhurcoltak létszámát sem tudhatjuk pontosan, mivel csak az embertelen események után mintegy fél évszázaddal vált ismertté hivatalosan a sorsuk – tette hozzá.
Az államtitkár hazugnak és cinikusnak nevezte a „málenkij robot”, azaz a „kis munka” kifejezést, amelynek jegyében az otthonukból, a hazájukból elhurcolták az embereket, hogy aztán több ezer kilométerrel távolabb, embertelen körülmények között akár halálra is dolgoztassák őket.
Arról is beszélt, hogy a hadifoglyok kiirtása nem volt célja a sztálini diktatúrának, egyszerűen csak nem számított az életük, fogyóeszköznek tartotta őket a gőgös moszkvai vezetés, amely a nagyratörő és a legtöbb esetben értelmetlen terveit akarta kiviteleztetni a foglyokkal.
Völner Pál hozzátette, hogy a gyűjtőtáborokban olyan körülmények voltak, amelyeket túlélni és ép ésszel kibírni nehéz volt, aki pedig szökni próbált, azt gondolkodás nélkül megölték, hiszen az életük mit sem számított a fogvatartóiknak.
Az államtitkár cinikusnak nevezte a Gulág elnevezést is, amely a „Javítómunka-táborok Főigazgatósága” orosz nyelvű rövidítéséből származott. Úgy fogalmazott: „az egész Szovjetuniót behálózó haláltáborrendszernek semmi más célja nem volt, nem lehetett, csak az, hogy Moszkva leigázza és megalázza saját népeit és a befolyási övezetébe került nemzeteket, megmutassa saját erejét és hatalmát”.
Arról is szólt, hogy a csontig ható hideg, vagy amikor az időjárás elviselhető lett volna, akkor a bogarak, az élősködők sokasága, az embertelen nehézségű munka, a lehetetlen higiénés körülmények, a túlzsúfoltság és az éhezés miatt óriási volt a halandóság. A túlélők arról számoltak be, hogy például az 1026-os számú központi lágerben és altáboraiban 1945 januárjától 1947 decemberéig a körülbelül 10 ezer elhurcolt polgári személy közül mintegy 4600-an haltak meg, a 6031-es számú táborban pedig egy év alatt csaknem 2500 vesztették életüket.
Felidézte: a leghíresebb túlélő, a Nobel-díjas író, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin becslése szerint 50 millió ember járta meg a kényszermunkatáborokat. Hozzátette: egy 1993-as kutatás szerint, amelyet jobb híján a valószínűleg nem túl pontos és igaz szovjet archívumok alapján végeztek, 1934 és 1953 között összesen több mint egymillió embert halt meg a szovjet lágerekben. Más becslések szerint azonban Sztálin uralma alatt akár 10-20 millióan is életüket vesztették a táborokban.
Völner Pál hangsúlyozta: a Szovjetunióba hurcolt és onnan visszatért magyaroknak még arra sem volt lehetőségük, hogy kibeszéljék a történteket, mivel hivatalosan nem volt szabad beszélni a sztálini diktatúra rémtetteiről. Legfeljebb szűk családi körben mondhatták el, hogyan alázták meg őket vagy éltek állati sorban, s hogyan nézték végig egy-egy bajtársuk értelmetlen és fájdalmas halálát – mondta.
A „Ki tud többet a Szovjetunióról?” címmel megrendezett vetélkedőre utalva az államtitkár megjegyezte: a Gulágra hurcoltak tudták a legtöbbet a Szovjetunióról, az elnyomó rezsim egészét a saját bőrükön tapasztalták, viszont senki nem kérdezte őket és a történtekről hallgatniuk kellett. Hozzátette: ha a munkahelyen megtudták valakiről, hogy megjárta a lágervilágot, még az is gyakran megtörtént, hogy elfordultak tőle.
Nemcsak azok az áldozatok, akik az életüket vesztették a Gulágon, hanem azok is, akik túlélték a rabszolgaság hosszú éveit, és végül hazatérhettek – mutatott rá. Hozzátette: ezeknek az embereknek a családtagjai is áldozatoknak tekinthetők, mivel szeretteik hazatértéig folyamatos bizonytalanságban kellett élniük, majd szembesülniük kellett azzal, mit tett az embertelen rezsim a hozzátartozóikkal és még a hallgatásban is osztozniuk kellett.
Völner Pál közölte: ahogy a Szovjetunióba elhurcoltak, úgy az egész ország némán tűrt fél évszázadon át, de „Magyarország úgy döntött, hogy véget vet a némaságnak és a hazugságnak és a valóságról fog szólni, legyen az múltja vagy jelene”.
Az Országgyűlés 2012. május 21-én döntött arról, hogy november 25-e legyen a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja, mert 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt érkezhetett haza a Szovjetunióból. Völner Pál felidézte: azért választották ezt a dátumot, mert 1953-ban ezen a napon érkezett vissza Magyarországra a táborokból szabadon bocsátott rabok egy nagy csoportja.
A megemlékezésen az államtitkár mellett Nagyné Pintér Jolán, a Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány elnöke, valamint Galgóczy Árpád Gulág-túlélő emlékezett meg az elhurcoltakról. A Gulág áldozatainak emlékkövénél többek között Antall Józsefné, Mádl Dalma, továbbá a kormány, politikai pártok és más szervezetek képviselői, valamint civilek helyezték el koszorúkat, illetve virágaikat.
MTI