Udo Ulfkotte, a német újságírás egyik bennfentes öregje az elmúlt évben jelentette meg híressé vált könyvét, „Megvásárolt újságírók” címmel. A könyv alcíme sokat sejtet a tartalmáról; „Ahogyan a politikusok, a titkosszolgálatok és Németország pénzügyi vezetői irányítják a tömegtájékoztatást” (Udo Ulfkotte: Gekaufte Journalisten, Kopp Verlag 2014).
Az olvasó bizony csodára számíthat, amikor német nyelven, vagy a magyar kiadás megjelenése után majd anyanyelvünkön is végigolvashatja a könyvet. A Kopp kiadótól azt a tájékoztatást kaptam, hogy a magyar nyelvű kiadás licencét a budapesti Patmos Kiadónak juttatták. A Patmos, a Hit Gyülekezete egyházhoz köthető kiadóvállalat 2015 első félévére tervezi a megjelentetést. Az alábbiakban szemelvényeket idézünk a könyv bevezető részéből, reméljük kedvet csinálunk olvasóinknak Ulfkotte gyónás számba menő művéhez.
Ulfkotte: Hogyan kell az újságírót manipulálni?
„Ha megvizsgáljuk, hogy a felfedett, a dolgok értelmezésére nagy befolyással lévő médiaképviselők mely lobbi szervezetekben tagok, agyonhallgatott elitszervezetek szűk körére találunk. Bizonyos újságírók aztán hirtelen már nem is újságíróknak látszanak, hanem csak újságírókat alakító színészeknek. Úgy látszik, hogy a pártsemlegességet és a függetlenséget már csak a nézők kedvéért szimulálják. Más szavakkal: ha egy újságíró exkluzív bejáráshoz jutott a hatalmi elit köreibe, az nem jelenti-e ugyanakkor azt is, hogy azokhoz, akik számára a bejutást lehetővé tették, túl közel került? Nem korrumpálódott ő addigra már, mint újságíró? Nem kapott addigra már régen egyfajta szájzárat, még ha azt ő maga még nem is érzékeli? A könyvben szereplő minden egyes újságíró tagadja, hogy szájzárat kaptak attól, hogy túl közel kerültek volna az elit körök hálózatához vagy hogy korrumpálódtak volna. De hogy fogják ezt megítélni az olvasók? Különösen akkor, ha a könyvben említett szervezetek vagy újságírók neveit még a titkos követségi jelentéseket tartalmazó Wikileaks aktákban is megtalálják majd. Miért merülnek fel a Wikileaksben bizonyos minőségi német médiumok nevei újra és újra? A könyvből világossá válik: az első pillantásra komolynak tűnő ügynökök egész serege keresi a pénzét azzal, hogy a médiákat külföldi megbízásból befolyásolja, esetleg közhasznú transzatlanti baráti szervezetek tagjaként”.
Ulfkotte: Hogyan kell a háborús hangulatot elfogadtatni az állampolgárokkal?
„A nyugat-európai nyilvánosság a befolyásolás eszközével el kell érje, hogy 2010 nyarára tolerálja
az áldozatok növekvő számát úgy a saját katonák soraiban, mint az afganisztáni civil lakosság körében. Ezért aztán a csapatokat küldő NATO államoknak szükségük van méretre szabott stratégiai kommunikációs programra. És hát, ezek közé tartozott Németország is. Az idézett titkos irat nem egyéb, mint recept a közvélemény befolyásolására a német nyelvű területen – a CIA által létrehozva.
Csodás módon a CIA a közvélemény ebben a titkos iratban felvázolt befolyásolásának szükségességére egy transzatlanti szervezetre hivatkozott: az Egyesült Államok Német Marshall Alapjára. Ez körkérdések alapján megállapította, a német lakosságnak csupán 1%-a véli úgy, hogy fontos nemzeti cél Afganisztán stabilizálása. És pontosan ezt kellett megváltoztatni. Ezt követően aztán a német közvéleményt a vezető médiumok befedték az USA propagandával. Háborús propagandával.”
Mellesleg:
„Korábban az intelligens emberek többféle újságot olvastak naponta, akkor, ha képet szerettek volna
alkotni az eseményekről. Ma ez már nem éri meg, mivel a szerkesztőségi tartalmak tetszőlegesen cserélhetők és majdnem teljesen azonosak. Egy példa: egy júliusi napon minden médium Merkelt mutatta főzés közben. Ami régebben a női magazinok témája volt – kancellár a konyhában – az egyszerre került az úgy nevezett minőségi médiumok címoldalára.”
Ulfkotte: A háborús uszítás a médiumokban
„Mi állampolgárok nemcsak a vezető médiumok manipulatív tevékenysége miatt fizetünk drága árat. A vérvám is igen nagy. Ugyanis a vezető médiumaink világos ellenségképpel rendelkeznek: Oroszország. Gaz orosz, jó amerikai, ez az uralkodó szemlélet. Ez része a pszichológiai hadviselésnek. Régebben a háborúkat a katonák vívták, manapság mindenekelőtt a médiumok teszik ezt. Az emberek tömegei felismerték a médiák által az agyunkba ültetett ellenségképet. Az olyan, korábban nagyra tartott szerkesztőségek, mint Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ), kapnak egyes adatok szerint rendszeresen olyan kommentárokat mint „hecc-sajtó” és „undorító háborús uszítók”. Kutatásaira alapozva az osztrák konfliktuskutató dr Kurt Gritsch is azzal vádolja minőségi újságjainkat, hogy azok háborús uszítók. Így ír: Szeret Ön újságot olvasni? Ha igen, Ön is azok közé tartozik, akik olyan minőségi lapokat, mint FAZ, Neue Zürcher Zeitung (NZZ), Süddeutsche Zeitung vagy a Die Zeit pártját fogja? Beismerem: én nem tartozom ezek közé. Már nem, amióta sok éven keresztül meg kellett figyeljem, hogy a háború publicisztikai előkészítésének ott bejáratott módszere van. (…) Ez háborús uszítás, amit így is kell nevezni.
A hecckampány és a háborús uszítás a történelemben mindezideig egyedüli jelentőséggel mutatkozott meg a Malaysia Airlines utasszállító repülőgép lezuhanása után 2014 júliusban Ukrajna keleti részén. A roncsok még alig értek földet, amikor a véleménykartell már elterjesztette a ”hírt”, hogy a felelősség Oroszországot terheli. Az emberek pszichológiai manipulációjában legelöl járt a Bild. „Az EU megütközést keltően cselekvésképtelen?” kérdezte a lap napokkal a lezuhanás után és azt állította, hogy Moszkva egy rakétája megölt 298 embert, miközben abban az időben egészen biztosan nem volt ismert, kié volt a bevetett fegyver, vagy hogy ki sütötte el a fegyvert. Az amerikai titkosszolgálatok maguk is elmagyarázták ugyanazon a napon a Bildnek, (és más német médiumoknak), amelyek az EU-t cselekvésképtelenséggel vádolták, hogy nincsenek bizonyítékaik arra, hogy a gép lezuhanásában ’orosz közreműködés’ játszott volna szerepet. Nemsokára világossá vált, hogy az amerikaiak, a mi médiumainkkal ellentétben, nem ok nélkül voltak olyan visszafogottak.
Ma minden átlagpolgár számára világos, hogy pl. a közel-keleti forradalmaknak semmi haszna nem volt. Csodás viszont, hogy az amerika-barát németnyelvű vezető sajtó mi mindent hallgat el előlünk ebben a tárgyban: Az egyiptomi helyzet Al-Sisi elnök alatt például sokkal feldúltabb, mint volt Mubarak elnök idején. Egyiptom most olyannyira amerika-ellenes, hogy július 14-i látogatásán az amerikai külügyminisztert John Kerryt is igen kellemetlen biztonsági ellenőrzésnek vetették alá, megtapogatták és fémdetektorral vizsgálták, mielőtt fogadta őt az egyiptomi államelnök. A mi amerika-barát médiumaink a német nyelvterületen az ilyen dolgokat kiveszik a képből. Agyonhallgatják az ilyen eseteket, úgy, mint sok minden mást, mivel nem tudják ezeket az olvasóiknak megmagyarázni azután, hogy korábbi cikkeikben örömújjongva számoltak be a közel keleten állítólagosan kitört béke- és demokratizálódási hullámról.”
Ulfkotte: Miért olyan egyoldalú a tájékoztatás?
„Aki tudni akarja, hogy a hírfelhozatalunk miért olyan végtelenül egyoldalú, annak ismernie kell azokat a háttérben meghúzódó hálózatokat, amelyekben azok az alfaújságíróink vannak beágyazódva, akik nyilvánvalóan alig várják már, hogy katonáinkat elküldhessék az amerikaiak következő háborújába. Azokon a külföldi bevetéseken, amelyeket a vezető médiumaink publicisztikailag előkészítettek, mindeddig több mint 100 német katona vesztette életét. Mit mondanak vajon ezek a német újságírók, akik olyan nagy hangon követelték a „gyávaság a nép előtt” korszak végét, annak a 21 éves korában, Afganisztánban megölt Georg Kurat nevű katona szüleinek, mit mondanak Konstantin Alexander Manz (22) szüleinek, és annak a több mint 15 német katona hozzátartozóinak, akik egyedül csak Afganisztánban vesztették életüket? Éspedig teljesen feleslegesen. Ugyanis sem a segélypénzek milliárdjai, sem az általunk fizetett vérvám nem változtatott ott meg semmit. Vajon a vezető médiumaink valaha is bocsánatot kértek nyilvánosan azért, hogy milyen sok szenvedésért és vérvámért kell, hogy viseljék a felelősséget tendenciózus híradásaik miatt, és nem csak Afganisztánban?
Nagy Sándortól (356 – 323 Kr.e.) kezdve, a Római Birodalmon át a Brit Birodalmon keresztül a második világháborúig egyre megtanított a történelem: A világot nem tudja egyetlen ember, egyetlen csoport uralni, kormányozni vagy megbékéltetni. Ugyan úgy ahogyan Nagy Sándor, aki a népek békéjéről álmodott, makedón csapataival nem volt képes a mai Afganisztán területére békét vinni, ugyanúgy nem tudtak ugyanoda amerikai vagy német csapatok majdnem 2500 évvel később változást hozni. Német katonák is hasztalanul próbálkoztak azzal, amibe már Nagy Sándor is belebukott. Soha nem küldhették volna őket a politikusaink a háborúba, ha a vezető médiumaink nem készítették volna elő a pszichológiai retorika eszközeivel a talajt ehhez. Sok éven keresztül a legközelebbről éltem át ezt. Sok embernek van mindeközben elege a vezető médiumaink tendenciózus híradásaiból. Ezért nem lennék meglepve, hogyha a háborúban elesett németek hozzátartozói a könyvem elolvasása után felelősségre vonnák a vezető médiumokat és a hálózati barátaikat. A következő fejezetekben ugyanis világosabbá válnak majd a háttérbeli struktúrák.”
Ulfkotte: Saját szerepéről a félretájékoztatásban
„Igen fontos: Mielőtt más újságírókról lehúzom az álarcot, előbb saját magamat vádolom meg. Feljegyzem, én milyen korrupt voltam a híradások alkalmával, és hogy milyen hálózatok befolyásoltak a híradásim során. Mindenkor a munkaadóim hozzájárulásával. És ezután lesz csak igazán izgalmas az olvasmány. Mi a célom? Azt akarom, hogy a következő fejezetek ökölcsapás szerű igazságával, amelyeket bekezdésről bekezdésre forrásmegjelölések kísérnek, ne csak informáljak, hanem a könyv olvasóival és azok barátaival együttes erővel megváltoztassunk valamit. Sikerül-e majd ez a közös erőfeszítés? Legtöbbször nem pontosan az történik meg végül, amit szándékozunk. Az NDK-ellenzők a 80-as évek végén Lipcsében nem álmodták volna, hogy a fal egyszer ledől és Németország egyesülni fog. Ők csak a rendszerben lévő állapotokat szerették volna javítani. Ehelyett elérték, hogy a rendszer összeomlott. Az amerikai riporter Upton Sinclair riportjaival 1906-ban csak azt akarta, hogy a csikágói húsüzemekben javuljanak az állapotok a munkavállalók munkahelyein. Ehelyett új törvényeket fogadtak el, jobb élelmiszerhigiéniai előírásokkal. Visszatekintve ezt mondta: „Az emberek szívét szerettem volna eltalálni, és helyette a gyomrukat találtam el.” Ez előtt a háttér előtt kívánom mindannyiunknak, hogy a következő fejezetek a szíveket is eltalálják. És még azt, hogy egy jelentős olvasói réteg csalódása, melyet az álnok újságírók és médiumok felett éreznek, végetérjen.
Hogyan lehet Ön olvasó biztos abban, hogy a következő fejtegetéseim nem hazugságok? Először is neveket, vállalatokat, dátumokat és helyszíneket nevezek meg. Ezenkívül lábjegyzetek százait írtam továbbvezető forrásmegjelölésekkel. Amennyiben egyetlen kicsiny kis tény nem stimmel, azonnal beperelnek majd. Másodsorban azzal az újságírói sebhellyel dicsekedhetem, amelyet az ember csak akkor kap, ha a múltban egészen biztosan az igazat adta hírül: Házkutatások, titoksértés gyanúja miatt. Ilyet nem szenved el az, aki hazudik. Ilyet akkor kap az ember, ha arról tudósít, amit az olvasóknak nem kéne megtudniuk. És valószínűleg (sajnos) én vagyok az a német szerző, aki mindez ideig a hivatása gyakorlása miatt a legtöbb házkutatásban részesült. Úgymond államilag újra és újra megtisztelve az igaz hírközlés jutalmául.”
UIlfkotte: Így működik az Európai Unió sajtója
„Az igazság – Kizárólag újságírók részére? Hogy lehet az, hogy a vezető médiumaink az Európai Uniót és az eurót a jövő projektjeként ünneplik, miközben európaszerte emberek milliói kritizálják az EU-t és az eurót? JC Juncker aki sokáig volt Luxemburg miniszterelnöke és most a Bizottság elnöke, elmondja, hogy hogyan működik ez:
„Eldöntünk valamit, elhelyezzük a térben és várunk egy ideig, történik-e valami. Aztán ha nincs nagy felzúdulás és nem törnek ki felkelések, mivel a többség egyáltalán meg sem érti miről született döntés, akkor azután folytatjuk. – Lépésről lépésre, ameddig aztán már nincs visszaút.”
Miért ünneplik a vezető médiumaink az ilyen politikusokat ahelyett, hogy pellengérre állítanák őket? A felelet: közösséget vállalnak velük. Össze vannak nőve az efajta elittel. Hogy lehet az, hogy a vezető médiumaink világszerte újabb és újabb külföldi katonai beavatkozásokat követelnek, miközben a népesség nagy része kifejezetten ez ellen van? A felelet: az alfa újságíróink nem másként, mint a Nato sajtóosztály meghosszabbított karjaként működnek.
Egy érdekes müncheni BSc tanulmány elemezte a Frankfurter Allgemeine 80 kiválasztott cikkét 2000 és 2021 között azzal kapcsolatban, hogy milyen mellékneveket és határozószókat használnak a két államfő Obama és Putyin személyével összefüggésben, tehát a tanulmány a minősítő jelzőkről szól. A Putyinról szóló melléknevek és határozószók melyeket a FAZ használ, egyértelműen negatívak kb. így: fenyegető, durva, támadókedvű, konfrontálódó, nyugatellenes, hatalmi politikát folytató, valóságellenes, hideg, számító, cinikus, kemény, csípős, nem helytálló (érvelés), és nem hitelt érdemlő (érvelés). Ezzel szöges ellentétben áll a hangnem Obamával kapcsolatban: elkötelezett, frenetikus üdvözlés, lelkes, békítő, ünnepelt, reményteli, határozott. Világosan fogalmazva: semlegesnek, függetlennek, pártatlannak, objektívnak egyáltalán nem mondható a valaha jó renoméval rendelkező és független FAZ híradása manapság. Na de mi okozza ezt? Esetleg arról van szó, hogy az efajta hírközlési stílusnak köze van ahhoz, hogy a FAZ újságírói közel kerültek bizonyos elit társaságokhoz és a hatalmat gyakorlókhoz?
1990 október 10-én egy USA kongresszusi meghallgatáson egy Nayirah nevű kislány beszámolt arról, hogy saját szemeivel látta, ahogy Saddam katonái újszülötteket dobáltak a kuwaiti kórházak betonpadlóira azért, hogy megöljék őket és elrabolhassák az inkubátorokat. Ez a szívtépő vallomás arról, milyen ördögiek Saddam és a seregei, természetesen eljutott híradás formájában minden amerikai otthonba, aztán természetesen minden németbe is, és elérte a nyilvánosság mozgósítását a háború mellett. Csak valamikor jóval később derült ki, hogy az egész történetet szabadon kitalálták. A lány különben a washingtoni kuvaiti nagykövet, Saud bin Nasir Al-Sabah lánya volt. Őneki pedig a Hill&Knowlton reklámügynökség emberei tanították be a színészi mutatványt, hogyan kell a történetet könnyfakasztó módon elmesélni. A kuvaiti kormány mindösszesen 12 millió dollárt fizetett ezért a propagandaakcióért a médiumoknak és az ügynökségeknek. Akkoriban egy újság szerkesztője voltam. Ott voltam és láttam, hogy a szabadon kitalált hazugság hogyan jelenik meg temérdek német médiumban, azért, hogy a német lakosság hangulatát a forráspontig felkorbácsolják: és Saddam Husseint, aki mindaddig „jó vezetőnek” számított a szemünkben, németek szemében, egy éjszaka leforgása alatt az irakiakkal egyetemben eltiprandó rovarrá degradálják le.”
Földi Tamás