Szakmai körökben aligha vitatható, hogy a magyarországi tájház hálózat egyedülállónak mondható Európában. A magyar népi építészet, melynek sokszínűsége ellenére is, egységes karaktere van, páratlan formagazdagsága miatt, amúgy is szigetként jelenik meg a teljesen más jellegű, gyakran emeletes, részben favázas technológiával építkező, környező államok népi építészete között. Említhetnénk még a magyar falú településszerkezetének, vagy a tanyavilágnak a sajátosságait is, mint különlegességet. Már az is figyelemre méltó, hogy Magyarország műemlékileg védett épületei között igen nagy a népi épületek száma. Az azonban, hogy a XXI. században, egy ország közel 400 népi épületet vagy épületegyüttest tájház formájában, az eredeti helyén megőrizzen, védjen, gondozzon, a történelmileg már letűntnek, sokak szerint túlhaladottnak tekintett korszakokból, az valóban egyedülálló teljesítmény. Egyúttal pedig a magyar nép történetének, kultúrájának, alkotókészségének, tehetségének, páratlan dokumentumai, valódi HUNGARIKUM. Nem véletlen, hogy néhány éve a tájházak a világörökségi pályázatok várólistáján vannak.
Ha azonban közelebbről megnézzük a tájházak ügyét és sorsát, jogos félelmek merülnek fel azok fennmaradásával, jövőbeni sorsával kapcsolatban. Az előző kormány szerint, a több száz év alatt kialakult magyar falu és tanya életképtelen, anakronisztikus képződmény, amit fel kell számolni. Az elmúlt nyolc év során el is követtek mindent a vidék ellehetetlenítése érdekében. Lehet, hogy ennek az országromboló programnak a része volt az a lépés is, amikor az illetékes műemléki vezetők felszámolták saját intézményük népi építészettel foglalkozó részlegét. Vagyis jelenleg valójában nincs gazdája a népi műemlékeknek, ezeken belül a tájházaknak, és nem látszik biztosítottnak népi építészetünk még megmaradt emlékeinek védelme sem.
Azonban más problémák is vannak tájházainkkal kapcsolatban. Ezek egyike a tulajdonos ill. üzemeltető kérdése. Tájház van magánkézben, önkormányzati, alapítványi, állami tulajdonban egyaránt. A berendezés sokszor más kezelésében van – pl. múzeum – mint maga az épület. Ugyanilyen vegyes képet mutat az üzemeltetés kérdése is. Tehát nyilvánvaló, hogy szervezetileg nem beszélhetünk egységes tájház hálózatról. Ez a körülmény tükröződik az egyes tájházak jelenlegi állapotán, gondozottságán, nyitvatartási idején, berendezésén, de látogatottságán is.
Egy-egy tájház sorsát azonban nem csak szervezeti hiányosságok befolyásolják. Rendkívül jelentős tényező a földrajzi elhelyezkedésük is. Hiszen nagyobb településben, főút közelében, idegenforgalmilag kiemelkedő térségben, vagy községben lévő tájház nyilván látogatottabb, ismertebb, mint egy főutaktól távoli, nehezen megközelíthető kis faluban lévő. Sok múlik továbbá a helyi vezetők szemléletén, hozzáállásán is.
A tájházakkal kapcsolatos, kevés számú kiadványban, általában igen szép, olykor megtévesztően szép képeket láthatunk a tájházakról. Ha azonban végigjárjuk azokat, óriási színvonalbeli különbséget találunk tájház és tájház között. Van elhagyott, és pusztulóban lévő, üresen álló, valójában nem is látogatható, eldugott helyen található. (Pl: Mecseknádasd, Szabadság tér 9.) Van kitűnő állapotban lévő, de teljesen üresen álló épület, ami szakmabeli részére élményt jelenthet ugyan építészetileg, de aligha vonz egy laikust, aki elsősorban múzeumi élményt keres, és a tájra jellemző anyaggal berendezett épületet szeretne látni. (Pl. Luzsok, Fő u. 55; vagy Nagydobsza, Fő u. 68.) Vannak nyilvántartott tájházaink, amelyek a tájháztól független kiállításnak vagy funkciónak adnak helyet. Pl. a Bakóca, Rákóczi u. 77. sz. alatti épület, amelyben az egykor a községben dolgozó kitűnő fazekasmester emlékkiállítása látható, bár a mester nem ebben az épületben élt és dolgozott. A Nagyharsány-i Kolónia u. 9. sz. alatti, „Bormúzeumként” nyilvántartott épületben ma a Hegyközségi Iroda működik. De találunk tájházaink között olyat, ami községi könyvtáraként, vagy népművészeti tárgyak árusítóhelyeként, stb. üzemel. Vannak persze kitűnően berendezett és karbantartott, nagy látogatottságú tájházak is, amelyek állandó programokkal szinte a település kulturális központját képezik. (Pl. Magyarpolány, Petőfi u. 4; Felpéc, Táncsics u. 18. vagy Fertőhomok, Akácfa u. 10.)
A fentieken kívül nagy számban található az országban olyan, tájházként nem is nyilvántartott, azonban népépítészetileg értékes épület, amit faluháznak neveznek, amelyben falumúzeum, tanyamúzeum, helytörténeti gyűjtemény van, és amelyek ugyanolyan védelmet érdemelnének, mint a tájházak.
Az elmondottak alapján, joggal felvethető a kérdés, hogy végül, mit is nevezünk, vagy nevezhetünk tájháznak. Az egykori falusi, paraszti építkezés, tájegységre jellemző, megmaradt, kiemelkedő értékű épületét, önmagában, mint építészeti értéket, függetlenül attól, hogy az berendezetlenül, üresen áll? Esetleg olyan épületet, amely az egykori tulajdonos, vagy a tájegységre jellemző népcsoport lakáskultúrájának, és gazdálkodásának megfelelően be van rendezve? – Ez utóbbi építészetileg esetleg nem is jelentős. – Vagy a funkció teljesen lényegtelen a tájház, mint épület szempontjából?
A felvetett kérdések újabb kérdéseket generálnak. Hiszen a nyilvántartott tájházak között nemcsak egykori lakóházak vannak. Találunk köztük falusi iskolát, kovácsműhelyt, malmot, présházat, stb. Ezek között is van, amelyiket múzeumként tartanak nyilván, a másikat faluháznak hívják, de van személyhez kötött emlékház is. Problémát jelentenek továbbá a műemlékileg védettnek nyilvánított egyéb népi épületek is, melyek nem tájházak, hanem magán tulajdonú lakóházak, közösségi épületek – pl. kovácsműhely, malom, – stb. melyeknek ma már nem jut állami támogatás fenntartásra, tatarozásra, felújításra. A műemlékekre vonatkozó kötöttségei ugyanakkor továbbra is érvényben vannak. Vagyis védettségük valójában csak papíron létezik. Éppen ezért ezeket tulajdonosaik vagy kezelőik, anyagiak hiányában és a műemléki kötöttségek miatt, általában csak tehernek tekintik. Nem csoda, ha azokat sokan, – főleg a lakóházakat, – inkább elhagyják, pusztulásra ítélve azt. Mindez jelzi, hogy pusztán törvényekkel, – bármilyen jók legyenek is azok, – kétséges, hogy biztosítani lehet minden védett népi épület fennmaradását.
És mi van azzal a nagyszámú, meglévő népi épülettel, amelyeket még műemléki előírás sem véd, de a védett tájházaknál esetleg építészetileg értékesebbek, szebbek, de magántulajdonban vannak?! Ezeket semmi sem védi meg esetleges átalakítástól, elbontástól, bár ez utóbbi országos tendencia?! Mi lesz továbbá az értékesebb, kisebb, sehol sem nyilvántartott építményekkel, alkotásokkal, amelyek léte ugyancsak a népi alkotókészség termékei, helyi mesteremberek munkái: az útszéli kápolnák, emlékoszlopok, haranglábak, kisipari műhelyek, galambdúcok, Kunkovács László „megalit”-jai vagy „alig-építményei”, Olasz Ferenc feszületei, pléh Krisztusai, a temetők pompás kovácsoltvas, vagy faragott márvány sírkeresztjei, stb?! Vajon, a mind szűkösebb, vagy már nem is létező anyagi támogatás miatt nincs e veszélyeztetve Hollókő, Magyarpolány, Vérteskozma, Villánykövesd, Palkonya páratlan épületegyüttese? És mi lesz a magyar falu, nem védett és még talán fel sem tárt, itt-ott még fellelhető hagyományos utcaképeivel, épületegyütteseivel, faluképével? Ezek elpusztulnak, megsemmisülnek, nyomuk sem marad?!
Tudjuk, nem lehet minden régi épületet, objektumot eredeti állapotában megőrizni. Azonban ami arra érdemes, annak megmentését legalább meg kell kísérelni. Ha pedig ez mégsem lehetséges, akkor felmérés és fényképek formájában archiválva, vagy publikálva kellene megőrizni az utódaink számára. Vagyis egy hihetetlenül összetett problémakörrel találjuk magunkat szembe, amely messze túlnő a tájházak körén, és az egész, még megmaradt magyar népi építészet és népművészet fennmaradásának és megőrzésének, ezen keresztül a falu és tanyavilág XXI. századi létének, de a műemlékvédelemnek és környezetvédelemnek a kérdéseit is érinti.
A népi építészet emlékeinek intézményes védelme valójában csak a második világháború után vált lehetségessé. Érdekesség, hogy míg külföldön skanzenek létesültek, és a helyszínen maradó, bármilyen okból – szerkezet, funkció, építési kor, esztétika, stb. – kiemelkedő értékűnek tekinthető népi épületek szervezett védelmére nem történtek lépések, addig hazánkban fordított sorrend alakult ki. A 1949-ben, tehát még hazai skanzenek létesítése előtt, törvényerejű rendelet született (13/1949.tvr.) amely lehetővé tette a népi épületek, tehát a helyben maradók (in situ) műemléki védelmét is. Ezzel világviszonylatban az elsők voltunk, mivel a műemlékvédelem nemzetközi kartájába (Velencei Charta) a népi épületek védelme csak 1964-ben került bele. Az említett rendelet lehetővé tette a népi építészeti állomány szervezett formában történő feltárásának megkezdését. Ezt a nagyarányú feltáró munkát az 50-es évek első felében, az akkor még létező Építésügyi Minisztérium finanszírozásával, a Magyar Építőművész Szövetség szervezte, majd 1957-től, az akkor megalakult az Országos Műemlék Felügyelőség (OMF) megbízásából a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet végezte. A munka eredményességét mutatta, hogy míg 1953-ban még csak 26 népi épület került a műemlékjegyzékbe, 1960-ban már ezernél több ilyen épületet tartottak nyilván. Későbbi revíziók folytán ez a szám azonban ezer alá csökkent.
A műemlékileg védetté nyilvánított népi épületek nagy száma miatt, azoknak nyilván csak egy töredékét lehetet volna, az akkor még csupán tervezett, szabadtéri néprajzi múzeumokba áttelepíteni. A többit helyben kellett valamilyen formában megőrizni. Ezeknek az épületeknek műemlékké nyilvánítása azonban különböző kötelezettségeket is jelentett a tulajdonosoknak. (Változtatási tilalom, karban tartási kötelezettség, stb.) Ezeknek a kötelezettségeknek azonban érvényt szerezni, főleg a magántulajdonban lévő népi lakóházak esetében, számos ok miatt szinte lehetetlen volt. Ezt felismerve, a Minisztertanács 1974-ben hozott egy határozatot, melynek értelmében a leginkább veszélyeztetett, másként fenn nem tartható épületeket, megmentésűk érdekében az állam megvásárolhatja, és közösségi célra hasznosíthatja. Erre a célra az állam 10 éven belüli felhasználásra 30 millió forintot biztosított, ami akkor igen jelentős összeg volt és megközelítőleg 200 objektum megvételét tette lehetővé. Annak ellenére, hogy már 1961- 62-ben megtörtént az első helyben megőrzött népi épület (lakóház), a bakonybéli Schumacher ház, majd még több népi lakóház helyreállítása, lényegében ez alapozta meg, az általában eredeti funkciójukat vesztett épületekben, az egykori falusi életvitelt, lakáskultúrát bemutató, helyi gyűjtemények bemutatási lehetőségét. Hiszen szükség volt valamilyen funkciót adni ezeknek az épületeknek. Vagyis valójában ekkor kezdődött a tájházak létesítésének időszaka, mely igazából még ma is tart és melyek száma mára már 400 körül van.
Az állami tulajdonba vételen kívül, azonban nagyon fontos volt ezeknek az, általában rossz állagú, épületeknek a szakszerű felújítása, állagmegóvása, olykor egyes részeinek rekonstrukciója. Ez gondos felmérést, tervezést, a megvalósítás szakszerű ellenőrzését, ugyanakkor, a népi épületek sajátos jellegénél fogva, speciális szakismereteket igényelt. Ebben a munkában, az annak idején még létező, állami tervezőirodák közül is részt vett néhány. A munkák javát azonban az egykori OMF népi építészettel foglalkozó, – Sisa Béla által irányított, – osztályának dolgozói látták el példaszerűen. Ennek a 17 fős osztálynak a felszámolásával, majd az utódszervezetben (KÖH) még regnáló néhány szakember eltávolításával és a népi műemlékekre – a tájházak jelentős része is műemlékké lett nyilvánítva, – fordítható pénzek csökkentésével, ill. megvonásával, ezek fennmaradása, fenntartása veszélyeztetetté vált. A problémát pedig még csak fokozta, hogy felszámolták az egykori OMF kötelékébe tartozó, regionális építésvezetőségeket, és szélnek eresztették a kitűnő, összeszokott, a műemlék és a népi épületek helyreállításban is járatos szakembereket. Aztán 2001-ben a 44 évig példátlanul jól működő szervezetet átszervezték Kulturális Örökségvédelmi Hivatallá. Majd megszüntették a népi műemlékek karbantartására fordítható éves támogatási keretet. Végül a KÖH-t is felszámolták. Helyette, a közelmúltban 310/2012(XI.6) Korm. Rendelettel létrehívott Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központnak már a hivatalos megnevezése is utal arra, hogy ennek az új szervezetnek valójában egy profit orientált műemléki ingatlankezelő vállalattá kell válnia, ahol elsődleges szempont a turizmus, idegenforgalom, profit, stb. érdekeinek kiszolgálása, akár a műemléki szempontok rovására is. A világelső népi építészeti műemlékvédelmünk, Európában is egyedülálló népi műemlékeink fenntartása, ebbe a konstrukcióban aligha fér bele és már szó sem esik róluk.
Mit lehet ilyen körülmények között, megmentésük, jövőbeli sorsuk érdekébe tenni? Természetesen, minden, a témával összefüggő megbeszélés, tanácskozás, konferencia, előadás, kiállítás hasznos lehet az ügy érdekében, különösen akkor, ha az kellő publicitást kap. Ezeknek a haszna tudományos szempontból vitathatatlan. Azonban az a tapasztalat, hogy ezeken a szakmai összejöveteleken mindig ugyanazokat az arcokat, a téma iránt érdeklődő, vagy azzal foglalkozó személyek szűk körét látni, és az elhangzottakat, a legjobb szándék ellenére, ritkán követi érdemi, jelen esetben a népi műemlékek megmentése érdekében történő gyakorlati lépés.
Próbáljuk meg számba venni, a teljesség igénye nélkül, azokat a szükséges vagy szükségesnek vélt lehetőségeket, gyakorlati tennivalókat, amelyek előrevihetik ezt a kérdést, az említett és még meglévő védett és nem védett épületek, építmények, népi jellegű alkotások, stb. megmentése, megtartása, az utódaink részére történő átmentése érdekében.
folytatása következik…