Gyakran mondjuk, szinte szállóige, hogy “Egyszer élünk”. De valóban így van ez? Az utolsó mozaik kő elhelyzésével mindennek vége? Az elmúlt évezredek során sokan feltették ezt a kérdést és rengetegen válaszoltak is rá, nem kis kalamajkát és háborúskodások sorát idézve elő. Számtalan nézőpontból vizsgálták már a problémát és jelenleg a hívők és hitetlenek küzdelme nagyjából döntetlenre áll. Elkerülve mind a vallási, mind a tudományos gondolkodás módot és érveket, visszakanyarodnék az egyszerű paraszti ész logikájához: Egy olyan tökéletesen megteremtett világban, mint amilyen a milyenek, ahol mindennek megvan a helye és egy átfogó, közös törvény szerint működik, ahol minden rész pontosan tudja a dolgát, ott nem fordulhat elő oktalan igazságtalanság. Gondolják el, az egyik ember végig szenvedi az életét, nyomorban, betegen, a másik élete pedig öröm, gazdagság és ragyogás.Valahol oka kell, hogy legyen az éltek közti különbségeknek. Valaminek a következtében lehet csak valaki boldog, vagy nyomult.
Ha elfogadjuk a fentieket, abból egyenesen következik, hogy a születéssel nem egy szűzies lélek jön a világra, hanem földi életek hosszú láncolatát találjuk mögötte, melyek ok-okozati összefüggésben állnak. Vagyis sorsunkat határozza meg, mozaikképünk milyensége.
“Az élet és halál, a légzéshez hasonlóan ritmus.
A halál az életet ugyanazzal a bizonyossággal követi,
mint a belégzést, a kilégzés. De e törvény alapján a halál kikényszeríti az életet, mint ellenpólusát. Az élet és halál olyan polaritások, amelyek megszakíthatatlan váltakozásukban ritmikusan ismétlődnek.” (T. Detlefsen)
Sajnos legtöbbünk nem képes kezébe venni élete és leendő sorsának alakítását. Sodródunk az árral, anélkül, hogy tisztában lennénk tetteink következményeivel, anélkül, hogy meghallanánk a vezérlő hangot, melyet Müller Péter Kapitánynak nevez, akit bezártunk a raktérbe és így elvesztettük az irányt és a célt, melyet hajónk kapitánya próbál súgni nekünk.
Az élet olyan, mint egy hatalmas mozaik kép, melynek kövei események, szituációk, gondolatok és tettek, érzések, örömök és fájdalmak. Ezekből az apró részekből próbáljuk összerakni életünk képét több-kevesebb sikerrel. Az egymás mellé kerülő kövek sokszor nem passzolnak össze, máskor nem találjuk a keresett darabkát. A felhasznált színkavalkád pedig változó érzelmi, hangulati állapotunk tükörképe. Mozaikképünk darabjait innen-onnan szedegetjük össze sokszor mások és a világ sugallatára, anélkül, hogy tudnánk mit is fog ábrázolni képünk, hiszen a lelkünkben parázsló kicsiny Isteni szikrát gondosan addig locsoltuk, míg ki nem hunyt.
És amikor elkészül a mű, véget ér az életünk. Hosszú útra indulunk, tarisznyánkban azokkal a harmonikus és diszharmonikus elemekkel, melyeket szépérzékünk vagy rossz ízlésünk beleálmodott a képbe.
A minap furcsa ötlet jutott eszembe. Betértem egy fénymásolásra szakosodott vállalkozóhoz.
– Jónapot kivánok. Szeretnék fényt másolni. – a pult másik oldalán velem szemben álló ragyogóan szép hölgy, kissé álmatag tekintettel meredt rám, s láthatólag várt valamire.
– Mondom fényt szeretnék másolni. – ismételtem meg arra gondolva, hogy a hölgy még nem tért teljesen magához rózsaszín álmaiból.
– Persze, értem. – mondta – Tessék adni az anyagot.
– Az anyagot? – tettettem a csodálkozást – az önnél van.
– Nálam? – és valami értetlen rémület csillant meg a szemében.
– Igen, a fényt szeretném lemásoltatni, ami Önben rejtőzik. – Szeme villanása jelezte, hogy rémülete növekvőben van. Nem tudta eldönteni, hogy egy őrülttel áll-e szemben, vagy valami számára felfoghatatlan atrocitás rohan felé feltartóztathatatlanul. Így aztán félelmét leplezendő némi felháborodással a hangjában azt mondta:
– Belőlem semmilyen fény nem sugárzik.
– Az bizony elég nagy baj. – mondtam szomorúan.
Miközben hagyjuk magunkat hajszolni és befolyásolni a rohanó világ, kiüresedő valósága által, nemhogy másokban, de magunkban sem ismerünk rá a bennünk lakozó “fényre”,
Gyulai Gaál Krisztián
dolgokazeletben@gmail.com – ha vitázni, véleményt mondani, vagy cak beszélgetni lenne kedve, szívesen várom jelentkezését.