Ring-Nyílt Küzdőtér/1989-1994
Tisztelt Olvasóink!
Most, amikor ringmagazin.hu közéleti portál megújításán dolgozunk, talán sok olvasunk számára nem érdektelen megismerni a portál előtti időszakot. Még rendszerváltás idején, 1989-ben, néhány barátommal együtt Ring – Nyílt Küzdőtér címmel közéleti hetilapot indítottunk, amely sajtótörténészek szerint a kor egyik, sőt sokak szerint a legszínvonalasabb hetilapja volt. De ami még fontosabb: a Ring, hasonlóan a legtöbb médiához, nemcsak, hogy nem volt besorolható az ilyen és olyan szellemi- politikai táborok valamelyikébe, ellenkezőleg tudatosan törekedtünk az értékes gondolatnak ütköztetésére. Meggyőződésünk szerint ugyanis az igazság megismerésének, megközelítésének ez legjobb módszere.
Ami azonba egyáltalán nem jelentette—s ma sem jelenti — azt, hogy mindent megkérdőjelezzünk, hogy nem voltak-nincsenek számunkra evidenciák. Ilyen például, hogy csak hiteles tájékoztatással szolgálhatjuk a magyarság érdekeit, amit semmilyen anyagi érdek nem írhatja felül.
S tekintetten arra, hogy –megítélésünk szerint — a Ring egykori lapszámaiban nagyon sok, ma is fontos gondolatokat tartalmazó cikk olvasható, úgy gondoltuk, hogy ezek közül célszerű sorozat szerűen úra közölni egy válogatást.
Üdvözlettel:
Földesi József
Merjünk nem félni, merjünk reménykedni
Megkérdezheti erre valaki: miért, az emberek a saját bőrükön, a saját élethelyzeteikben mit tapasztalnak? Talán nem azt, hogy a bérből és fizetésből élők jelentős része joggal fél, félhet attól, hogy maholnap ő kerül az utcára? Hiszen senkinek nincs garantált munkahelye, a munkához való Jog lényegében megszűnt mint állampolgárt jog. Az más kérdés, hogy az ország gazdasága, talpra állítása szempontjából ez előnyös-e, vagy sem, s ha igen, milyen mértékben. Vagy talán nem igaz, hogy nagy hírű, a háború előtt világszínvonalon álló gyáraink jutottak végveszélybe – a Csepel, a Ganz, a Láng, a Siemens, a Csavargyár stb. -, amelyek helyzetéről különben éppen a Ring Magyar Munkás mellékletében olvashattak kritikus elemzéseket, riportokat. Nem is szólva a mezőgazdaságról, a nagy állami gazdaságokról, téeszekről, amelyeknek nemcsak a belső piac szűkülésével, a hazai vásárlóerő csökkenésével kell számolniuk, de mindinkább a nyugat-európai árudömpinggel is. Megfelelő vámok híján a nyugati áru sokkal könnyebben hódíthat teret nálunk, mint a magyar termékek odaát.
Az oktatás, az egészségügy, a bányászat, a közlekedés mind- mirxl nehéz helyzetben van, súlyos pénzhiánnyal küszködnek, s legalábbis az anyagi ellátottságukat tekintve a demokrácia nem javított, inkább rontott a helyzetükön.
II. rész
Akkor tehát mire lennénk derűlátóak?
Az előbb már utaltam a történelmileg elért teljesítőképességre, s bennünket szerencsére a mi történelmünk arra tanít, hogy Magyarország, ha ebben a külső tényezők nem gátolják, mindig viszonylag rövid idő alatt képes közelíteni, már-már felzárkózni a náb fejlettebb nyugateurópai népekhez. Az 1867-es kiegyezés után például elég volt egy fél függetlenség is ahhoz, hogy a magyar gazdaság az első világháború előtt komoly versenytársa legyen Ausztriának és Európa sok más, nálunk korábban fejlettebb országának. Miért lenne ez most másként?
És itt nem is csak a gazdaságról van szó, hanem a jogállamiságról, a demokrácia, a civil társadalom intézményeinek kiépüléséről. A magyarság szabadság- szeretete méltán legendás hírű az egész világon. Az már kevésbé köztudott, hogy Magyarországon milyen mélyek a demokrácia, a jogállamiság gyökerei: gondoljunk az egész középkori magyar jogrendszerre, a magyar közigazgatásra egyfelől, másfelől viszont a céhrendszerre, a fejlett szakszervezeti mozgalomra, a pártokra, az igenis létező parlamenti demokráciára, a gazda- és iparoskörökre, a különféle egyletekre, amelyek mindmind a magyar demokrácia letéteményesei voltak. Vagy milyen fontos intézményei, iskolái voltak a demokráciának 1945 után a nemzeti és földosztó bizottságok, az üzemi bizottságok, az
1956-os munkástanácsok, amelyek példájából sajnálatos módon mind a mai napig nem tanultunk eleget. Igaza voh Antall Józsefnek, amikor az MDF népi-nemzeti köreinek második országos találkozóján mondott beszédében arra utalt, hogy sokan még ma is – teljesen alaptalanul – demokratikus hagyományok nélküli országként próbálnak feltüntetni bennünket.
Sajnos a magyar demokrácia lejáratása nem ma kezdődött, hanem sok-sok évtizeddel korábban. Trianon előtt alapvető érdekük volt ez azoknak a környező államoknak, amelyek területet, minél nagyobb területet próbáltak elrabolni tőlünk. Ez találkozott több nagy- és közép- hatalom érdekeivel, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben a maguk javára akarták átformálni a fennálló európai erőviszonyokat. S persze találkozott bizonyos belső px>liti- kai erőknek, mindenekelőtt a szélsőbalnak az érdekeivel is, amelyek minden áron meg akarták változtatni a fennálló társadalmi rendet. A fasizmus előretörésével, ha más megközelítésből is, lényegében ugyanezt akarta a szélsőjobb. És, mint annyi helyen a világban, ez a két erő nálunk is egymás kezére játszott. S hogy ez idő tájt sem a szélsőbal, sem a szélsőjobb nem volt képes uralkodó tényezővé válni a p>olitikában és az államiságban (ez csak az ország megszállásával, külső Ingázásával következett be a hábonj alatt és után), az döntően az erős g^ökérzetű mag^r demokráciának volt köszönhető.
S bármennyit is tépték, szaggatták, irtották ezt a gyökérzetet az elmúlt évtizedekben, teljesen ktpusztítani nem tudták. Sajnos a lapok, a rádió, a televízió úgyszólván teljes közönyt mutat a demokrácia újjászülető, létrejövő intézményeivel, alulról szerveződő köreivel szemben, de azért ezek még léteznek, szerveződnek, s lassan-lassan behálózzák az egész országot. Ez maga a civil társadalom! A szabad polgár megjelenése! Gondoljunk például a helyüket megtaláló szakszervezetekre, a népfőiskolákra, a gazdakörökre, a kertbarátokra, dalárdákra, a különféle szakmai, lakóterületi szerveződésekre, egyesületekre, alapítványokra, s annyi minden másra, ahol jelen vagyunk, ahol civilként és felelősséget vállalva próbáljuk intézni a magunk ügyeit, jobbítani sorsunkon, szépíteni életünket. S még erre mondják, hogy közömbös, hogy apátiába esett nép.
Igen, ez is belejátszott abba, hogy derűlátóbbak, bizakodóbbak, s főként cselekedőbbek lettünk az elmúlt évben. Meggyőződésem szerint a jövő azé a párté, amelyik ebben erősít, amelyik maga is hisz és cselekszik, és nem azé, amelyik olcsó demagógiával, a bizakodók, a cselekvők lejáratásával, sőt kirekesztésével, a hatalomból való kiszorításával próbálja a maga pozícióját védeni.
S még valami! Józan ítéletü és erkölcsű ember nem szereti, ha szegényebbnek, elesettebb- nek tüntetik fel, mint amilyen. Sőt, hányszor találkoztam újságírói munkám során olyanokkal, akik szemérmesen titkolták-ta- kargatták bajaikat. Azt hiszem, a magyar emberre ez különösen jellemző. Ezért aztán azok a politikai erők, pártok hosszabb távon nem lehetnek igazán szimpatikusak számára, amelyek.
hogy úgy mondjam, túlsírják a bajainkat. Sőt azt is elsiratják, ami még be sem következett, s eleve lehetetlennek tartják, hogy a helyzetünk jobbra fordul. Micsoda perverz logika: gyalázkodnak amiatt, hogy csökken a termelés, hogy hozzánk is begyűrűzik „a világgazdasági recesz- szió”, hogy nő a munkanélküliség, hogy egyre több a szegény ember – miközben előre megbélyegzik azt is, ha netán a kormánynak mégis sikerül ezen változtatni, vagy maga a helyzet változik meg, mondván: mesterségesen gerjesztett az élénkülés, a kormány kizárólag a maga fennmaradása érdekében élénkíti a gazdaságot.
Szép, nem?!
Mint ahogyan valószínűleg idáig is csupán a maga fennmaradása érdekében folytatott olyan pénzügyi politikát, hogy nem szabadul el az infláció, hogy a forint ma a szocialista országok legjobb, legerősebb fizetőeszköze, hogy először sikerült csökkenteni a nyugati adósságot, a lehetőség határain belül erősíteni a szociális biztonságot, javítani egyes nyugdíjas rétegek helyzetén. Sőt, a közel 500 ezer új vállalkozó többsége is csak azért végez emberfeletti munkát, hogy ez a fránya kormány hivatkozhasson rájuk. Meg a 300 ezer új munkahelyre, a nyugati országokba megháromszorozódott exportra, a pártmarakodások ellenére is megőrzött stabilitásra, s még annyi mindenre, ami, úgy látszik, nagyon zavarja némelyek szándékait.
Mert mi lesz, ha ez a nép, mint annyiszor történelme során, ismét képes lesz talpra állni, kijutni a kátyúból, élni a függetlenség adta szabadsággal, s ami még rosszabb: ha ebben netán a konránynak, a kormányzó pártoknak is lesz némi szerepük.
(vége)