Close

“Lehelet Szépet” Szabó Dezsőről

Vannak írók, akik teljesen kiesnek a köztudatból, politikai érdekek hatására, érdektelenség vagy egyszerűen csak a tanult beidegződések miatt, mely szerint a nem urbánus írók körét vajmi kevéssé érdemes tanulmányozni. Ilyennek látom Szabó Dezsőt is, akinek nemzetfelfogásával és történelmi szerepével először Kovács Dávid Szabó Dezső Nemzetszemlélete című kötetben találkoztam. Jelen esetben nem az okokat szeretném meghatározni, nem is Szabó Dezső jelentőségét (mindezt az olvasó eldöntheti maga), pusztán annak a  meggyőződésnek okán született meg ez az írás, hogy kötelezővé kellene tenni mind magyar, mind történelem szakos hallgatók számára ezt a könyvet is, mely eléri Raffay Ernő gondolatiságát, tudományosságát, miközben egyes részeiben visszaadja költői képekben mindazt, mi kiveszett Szabó Dezsővel irodalmunkból, azáltal, hogy marginalizálták. 

“Nem is a meghiúsult álmok fájtak neki, a görögtüzes elveszett jövő. Hanem a végtelen szorongás, hogy ez a belőle szakadt egyetlen élet egyszerre idegenné, olvashatatlanná veszett. Hiszen ez is halál volt, minden nap új frissességgel kínzó halál.”(Az elsodort falu,14.)

Kovács ezt a szövegrészt pont nem elemzi, viszont katonaként bánik Szabó Dezsővel: felpofozza, ha kell, rangra emeli, elemzi a költői képeit, történelmi kontextusba helyezi:

Szabó Dezsőt azok között találjuk 1914-ben, akik megalakították a Polgári Radikális Pártot. Az is a Jászi szemléletével való párhuzamról tanúskodik, hogy írásaiban egy kétfrontos érvrendszert alakított ki. Egyszerre kívánta meggyőzni a szociáldemokratákat a “haza” fogalmának retorikájukba való beemeléséről, valamint a magyar középosztály képviselőit arról, hogy a szocializmus és a hazaszeretet nem egymást kioltó eszmék.” (Kovács: Szabó Dezső Nemzetszemlélete (58.), vagy másutt a hitről értekezik eképpen: “ Szabó Dezső írásaiban az emberiség pszeudo-vallásának igenlése egybekapcsolódott a kereszténység központi  fogalmainak valós jelentéséből, való kiforgatásával. Az író Morál című munkájában az eredendő bűnnek az egyénre szakítottságot nevezte, az “egyénülést” bűnnek, a teljes elkülönülést pedig kárhozatnak: “Az eredendő bűn: az egyén, az én. Kezdetben minden ember az Emberiség volt, mint ahogy a veréb minden veréb. Az első “egyénné, énné” betegedés volt a  Bűnbeesés. Az egyénülés a bűn, a teljes egyénné különülés a Kárhozat.”(id. 30.)

Nem emeli morális mércéje fölé, pusztán bemutatja, tényszerűen, történelmi adatokkal, és találó idézetekkel érzékelteti írói keserédes tanulságait. Másoktól idéz, akikkel párhuzamba állítja, megemlíti Ady nemzetfelfogását, mely szerint a “nacionalizmus mint úri félrevezetés” zubbonyban küszködött. Ady vonatkozásában hasonló levéltári adatokkal dolgozik, mint Raffay Ernő a tetralógiájában, (Ady Endre és a Nyugat, Szabadkőműves zsoldban, Ady Endre  kultúrharcai, Szabadkőműves béklyóban.) Magyarázatot ad a következő képekre: “lehelet szépet szív szavaiba”, “Nyelv születik a szenvedésből”, miközben a teljesség igénye szerint árnyalja a képet, összefűzi Szabó Dezső munkásságát, és tudományos formában ad az írónak magyarázatot miért is: “megtört kenyér a te tested, mindenütt ömlő bor a  te véred…malomban téged őrölnek” (83.) “Fő szólama a magyarság féltés.” (Kovács, id. 82.)

“Hittem nagy emberi ideák termésében, a szépség öleltető hatalmában, hittem hitek halálán felépült szent emberiességben. Mit merjek most hinni és mit merjek tagadni?” (Kovács, id. 83.)

Kovács válaszul megírta A közösségi identitás a magyarság jegyében című fejezetében hogyan is változott meg Szabó Dezsőnél a közösségi identitás hierarchiája. Mely írásai reflektálnak az önazonosságára, az eszköz-létre, mely korábbi fejezetében kapott helyet, vagy éppen  a vátesz létre, a nemzet felkiáltására: “ma én vagyok a magyar életakarat történelmi felkiáltása.” (Kovács, id. 85.)

Ez a sor Dsida magyarságtudatát idézi: 

“Élek mint szigeten.

Mindennap térdre kell 

Hullanom…

És arcod itt a hold

És arcod itt a nap.” Bár Dsida szerelmi lírájába tartozik a Vallomás, de mint minden versét ezt is áthatja ugyanazon magyarságtudat, mely az erdélyi létezés gyökere, a létben benne lét tulajdonképpeni reflexiója . 

Nehéz lenne mélységeiben elemezni Kovács munkáját, lévén annyi mindent belesűrít tudományos tézist, argumentumokat, filozófiát (legfőképpen Herder nemzethalál vízióját helyezi Szabó Dezső gondolati lírája mögé), miközben a nyugati szellemiség vezető gondolkodóitól is idéz, s teszi mindezt precizitással, s gondossággal, mintha éppen az lenne a szándék, hogy aki olvassa tanulni tudjon belőle, tőle. Szaktudásával elhelyezi Szabó Dezsőt az irodalom pereméről bevonja, besodorja a közgondolkodásba, s megérteti velünk mit jelent a haza, a nemzet és a lélek fogalma. Ugyanakkor nem bánik kesztyűs kézzel a szerzővel, mégha tudományosan is, de hiányosságait, szűkkeblű hazafiságát, mely átcsap hazafiatlan attitűdbe szintén jelzi, mintha a szerző elvesztené kardinális értékeit 1923-as cikkében: “élő művészetet ugyanis nem lehet rég megfulladt királlyal, avas táltosokkal, döglött hunokkal létrehozni.” (Kovács, id. 101.) S ímé mégis. A döglött hunok, az olvasók, akik tán elhitték Szabó illuzórikus tökéletességét hazafiság tekintetében, pusztán nyamvadt hun ivadéknak érezhetik eztán magukat. De kell-e nekünk délcegen lépkednünk Szabó jelszavaira, vagy inkább ki-ki eldönti mit tart meg az illúzióból, s mi az ami számára a “hazafi” maga. Szabót felmenti Kovács, magyarázatot ad politikai dubiozitására, még mikor azt taglalja, hogy kiszolgálója volt egyszerre hazának, aztán a szocialistáknak. “A magyarságom teljes emberré emeltem.”– idézi a Balkán védgátján alkotó írót (id. 68.) vagy “Nincs magányosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség!” (Kovács, id. 88)

További magyarázatában Kovács történelmi aspektusból közelíti meg a magyarság kérdést: “A két világháború közötti nemzetkarakterológiai elképzelésekkel foglalkozó szakirodalom nem szentelt komolyabb figyelmet Szabó Dezső ilyen irányú elgondolásának. Ez annyiban érthető, hogy Szabó Dezső bizonyos távolságtartással figyelte a nemzeti jellem–szellem meghatározására vonatkozó, az 1930-as években elburjánzó kísérleteket. Ezt fejezte ki egy 1934-ből származó kijelentése, miszerint “meghatározásba adni, hogy mi a magyar, épp úgy nem lehet, mint azt, hogy mi a francia, az olasz vagy a német. De azért van francia, olasz és német.” (Kovács, id. 87.)

Balogh Edgár 1930-as cikke szerint “Szabó Dezső volt az első, aki a német veszéllyel szemben a “kelet-európai népek közös szabadság védelmét”hirdette. (Kovács, id.115.)

Szabó Dezső valószínűleg a ma kor hőse lenne azok számára, akik hisznek a beolvadásban, a nemzetiségek közötti békés langymeleg együtt sorvadásban, talán még a forró közös hazafiságban, de csekély a valószínűsége, hogy megállná helyét mondjuk Tőkés László ifjai között. Ezen konklúzióra Kovács sorait olvasva jutottunk, aki egy 1926-os levélből idéz, melyet Gulácsy Irénnek címzett: “ A magyar és a román népnek germán és szláv veszélyek között olyan közös félelmei vannak, belső problémáik is annyira közösek. Mindkét nép oly fiatal, oly dús erejű még, (…) mindkét népben annyi jóság van (…) Hát nem lehetne-e megtalálni az összefogásnak azt a módját, mely mindkét félnek teljesen szabad fejlődést, több erőt és biztosabb jövőt jelent?” (Szabó id. Kovács, id: 116.)

Ez a szép közös jövő mind politikai mind történelmi kontextusban elvetélt. És ez a nyílt szívűek számára ismeretes: ahol még mind a mai napig magyarverések vannak, ahol pad alatt tanították csak a magyar himnuszt, ahol kisebb tere van az embernek embernek lenni ha magyar ajkú, ott ne jöjjenek a Szabó Dezsők magyarkodni a románság kebelén! És íme találunk Kovácsnál egy remek idevágó idézetet, mintha Szabó saját magáról mondta volna a következőket: 

“Organikus önzés ez,“mely saját vére fogyását sírja a fajtája béli sebében.”(Kovács, id: 98.)

Itt érkezünk el a munka talán egyetlen gyenge pontjához: Kovács nem mer állást foglalni. Legalábbis itt még nem. Később, az Összegzésben már sarkosabban fogalmaz. Itt csak összeveti a nézeteket, nem húz kemény határvonalat az író tehetsége és jellembeli hiányosságai között, megelégszik politikai anekdotákkal, levelezésekkel, valamint történelmi adatokkal. Mindez azonban mit sem vesz le e könyv értékéből, sem tudományosságából. Ez talán csak az olvasónak hiányzik. Belelendül inkább Szabó protestantizmusról szóló eszmefuttatásaiba:

Az ezeréves kínzókamra kifejezte vigasztalan múlt szemléleti keretben jelent meg új színként Szabó Dezsőnek a korábbiakkal szakító protestantizmus-értelmezése. Ennek dokumentuma 1926-ban született, külön kötetben kiadott nyílt levél: A magyar protestantizmus problémái.” (Kovács,id. 142.)

A munka értéke az az egyszerű tanulság, hogy bár íróként zseniális képzelőerő és szóképáradat jellemző Szabó Dezsőre, tematikája is dicsérendő, de politikai hozzáállása bináris oppozíciót hoz létre nemzettudatával. Mégis szerethető, mert esendő, és emberi. Kovács megfogalmazásában mindez így hangzik:

“Az 1911 és 1917 között született írások elemzése nyilvánvalóvá tette, hogy szemben a Szabó Dezső által 1919 után megrajzolt önképpel, valamint az utókor értelmezésével, az író közösségi identitása, “Mi-tudata” ebben az időszakban az emberi nemhez tapadt, a magyarsághoz tartozás csupán periferikus jelentőséggel bírt számára. …”vulgár-internacionalizmusától megfigyelhető egy szemléleti elmozdulás a Jászi-féle taktikusabb felfogás felé.”(Kovács id,147-148.)

Shares
scroll to top