Close

A Magyar Királyság és a Habsburg-birodalom közjogi kapcsolódási pontjai a Pragmatica Sanctiotól a kiegyezésig – II. rész

A reformkori elképzelések

A Magyar Királyságban a 19. század első felében – a Hajnóczy örökség nyomán – elszánt reformkori gondolkodók harcoltak a társadalmi haladásért és részben az új közjogi berendezkedésért is. Ennek hatására 1848 tavaszán realitássá vált, hogy a rendi képviseleti monarchia alkotmányos, népképviseleti rendszerré alakuljon át.  Magyarország politikai átalakításának, felzárkóztatásának programja kiterjedt a társadalom és az államélet egészére. Mint minden cselekvési programot, amely széleskörű támogatást igényel, igyekeztek pontokba foglalva összefoglalni, tömöríteni. Az első ilyen összefoglalást Széchenyi István adta, Stadium című, 1833-ban megjelent művében. A gróf ebben a munkájában 12 reformot javasolt az országgyűlésnek elfogadásra. Ezek között szerepelt többek közt a hiteltörvény, a kincstár örökösödési jogának eltörlése, a nem nemesek birtokszerzési joga, a részleges közteherviselés, a kereskedelem és ipar korlátainak ledöntése, illetve a magyar nyelv közéleti érvényessége. Az összefoglaló pontozatok sokszor tovább egyszerűsödtek, jelszavakká alakultak, amelyek 1- 2 szóban ragadták meg a változás lényegét. A reformkor ilyen, Kölcsey Ferenc által megfogalmazott átfogó hívószava volt a haza és haladás, vagyis a nemzet megteremtése, erősítése, boldogulása, mint cél, akkor elérhető, ha az ország mozgásba lendül, előbbre jut és reformokat fogad el. Széchenyihez hasonlóan az erdélyi arisztokrata Wesselényi Miklós is összefoglalta nézeteit, Balítéletekről (1833) című munkája, a Stadium szinte összes javaslatát tartalmazta, bár kevésbé rendszerezve, de több ponton jelentősen továbbfejlesztve. A báró – Széchenyivel ellentétben – az ország hátramaradottságának egyik fő okát és tényezőjét látta a kormányzatban, a rendi fórumokat és a rendi ellenzékiség hagyományait pedig alkalmasnak tartotta a reformtörekvések népszerűsítésére, majd elfogadtatására. A nemzetiségi kérdéshez és a társadalmi átalakuláshoz hasonló súlyt fektetett az abszolutizmus bilincseiből való kiszabadulásra, a népképviseleten, az alkotmányos szabadságjogokon, a miniszteri felelősségen alapuló alkotmányos monarchia felé vezető út felvázolására. Batthyány Lajos – első felelős kormányunk miniszterelnöke – reformkori koncepciójának egyik alapelemét a népszuverenitás mindennel szembeni primátusának hirdetése jelentette. Ebből vezette le az abszolutisztikus kormányokkal szembeni ellenállás jogát, mi több azt egyenesen a törvényhozók, a parlamentek kötelességének nevezte. Politikai törekvéseinek lényegét és filozófiáját a kiskaszinóhoz 1839-ben benyújtott Emlékiratában fogalmazta meg. Az alkotmányos és polgári Magyarország megteremtésének halaszthatatlan lépéseit sorra véve a személyes kiváltságok, az ősiség és a hitbizomány eltörlésének szükségességéből indult ki és mindenekelőtt a politikai jogok nem nemesek számára cenzus arányában történő kiterjesztését, a közteherviselés bevezetését, a jobbágyfelszabadítás megvalósítását szorgalmazta. Az 1839-40-es országgyűlésen már egyértelműen a liberális ellenzéki csoportosulás vezéregyénisége, követelései középpontjában a Habsburg Birodalmon belüli teljes önkormányzattal rendelkező alkotmányos magyar királyság megteremtését kívánta, s a legelsők között sürgette a tiszta perszonálunió, azaz az önálló magyar kormány és független külképviseleti rendszer megteremtését. Kossuth Lajos is kiemelkedő felelősséget vállalt magára, amikor a reformellenzék szócsövének tekintett Pesti Hírlap szerkesztését 1841-ben megkezdte. Az újság hasábjain folyamatosan foglalkozott a kor legnagyobb kihívásaival, meggyőződése ellenére nem publikált, mégis tartózkodó volt olyan kérdésekben, amelyek erős nézetkülönbségek forrásai lehettek a reformtáboron belül. Cikkek sorozatában lépett fel a gazdasági önállóság érdekében, amelyet a politikai önállóság előfeltételének tekintett. Publicisztikájának egyik kulcseleme volt a „szabad föld” követelése, s az örökváltság mielőbbi lebonyolításának sürgetése. A szerkesztő a liberálisok túlnyomó többségéhez hasonlóan Magyarország – legalábbis nem távoli – jövőjét a Habsburg Birodalmon belül látta, a magyar önállóság helyreállításának vagy növelésének kérdését azonban, az Erdéllyel való unión kívül, nem vetette fel – elsősorban cenzurális okokból. Közvetlen politikai célkitűzéseinek és működésének kereteit meghatározta az általa készített alaptervezetre felépített, komoly belső viták és egyeztetéseket követően valódi csapatmunka végeredményeként, az 1847 júniusában megtartott konferencián elfogadott Ellenzéki Nyilatkozat. A reformkori egyéni állásfoglalásaihoz képest lényegesen óvatosabban megfogalmazott, ám azokkal valamennyi érdemi összefüggésében összhangban álló történelmi jelentőségű dokumentum világosan meghatározta a kívánatosnak tartott reformok tematikáját, fő irányát.Rögzítette a polgári átalakulás alapkövetelményeit (közteherviselés, örökváltság, ősiség eltörlése, törvény előtti egyenlőség, stb.) és szorgalmazta Magyarország teljes körű önkormányzatának biztosítását a Habsburg Birodalom keretin belül, az érdekek „igazságosság és méltányosság alapján” történő kiegyenlítése mellett. Fura ellentmondása a reformkornak, hogy a történelmi-közjogi tételekkel igazolt függetlenedő magyar királyság képe, a nemzeti alkotmányos tudat alkotóelemévé vált.  Wesselényi, Kölcsey, Deák, Kossuth országgyűlési fellépései és harcai az abszolutizmussal és részben a konzervatívokkal szemben a történelmi alkotmányra való hivatkozásra építettek. Ugyanakkor ez a kor alakítja át a nemesség jogait a közszabadság, a személyes szabadság, a jogegyenlőség polgári intézményeivé, és hozza létre az első, modern értelemben vett polgári alkotmányt is 1848-ban.A Szent Korona joghatósága alá vonták a nem nemeseknek minősülő állampolgárokat is, az áprilisi törvények szentesítésével pedig Magyarország olyan alkotmányos monarchiává változhatott, amelyet az Osztrák Császárság többi tartományához elvben csak az uralkodó személye kapcsolt. Áprilisi törvények Az 1848. évi áprilisi törvények azonban hallgattak a Habsburg Birodalom és Magyarország közjogi kapcsolatáról. Nem találunk olyan passzust a törvényekben, amely expressis verbis kijelentené, hogy egy perszonáluniós szerkezetről lenne szó, azonban a normaszöveg több helyen is utal a birodalmi kapcsolatra, legtöbbször a Pragmatica Sanctio vonatkozásában (előbeszéd, sajtótörvény, nádori hatalomról szóló cikk). Az áprilisi törvények sajtórendelkezése azonban mindegyiknél egyértelműbben fogalmaz a birodalmi kapcsolat tekintetében: „… ki a sanctio pragmaticánál fogva megállapitott, s az uralkodóház közösségében létező birodalmi kapcsolatnak tettleges felbontására izgat… négy évig terjedhető fogsággal, és 2000 forintig emelkedhető büntetéssel fog büntettetni. A birodalmi kapcsolat tehát az uralkodóház közösségében létezik, ez a perszonálunió definíciója, amelyet ügyesen elbujtatva, de tartalmaznak az áprilisi törvények. Szabad György Kossuth Lajosról írott munkájában e rendelkezés kapcsán rámutatott azonban, hogy a törvényszöveg a perszonálunió helyett valójában csupán a dinasztikus unióban határozta meg Ausztria és Magyarország kapcsolatát, államjogilag alapozva meg ezzel annak lehetőségét, hogy adott helyzetben más legyen a császár és a király személye. Az 1848-as törvényhozással a Pragmatica Sanctio fogalma bevonult jogi kifejezésként is a köztudatba, ami annál is inkább jelentős, mert eszerint az 1848-as törvények alapján megalakult új, felelős kormányzat elkötelezte magát a birodalmi egység mellett a közös uralkodó irányítása alatt, de természetesen a magyar alkotmány fokozott érvényesülése mellett. A perszonális uniónak tekinthető viszony azonban a valóságban lényegesen többet jelentett. Érvényben maradt a Pragmatica Sanctio, amely Magyarország és a Habsburgtartományok feloszthatatlanságát és elválaszthatatlanságát mondta ki. Ezt az áprilisi törvények elismerték, mert a király személye körüli miniszter feladatának azt tűzték ki, hogy képviselje Magyarországot „mindazon viszonyokban, melyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érdeklik.” Külügyminisztériumot nem hozott létre a jogalkotó 1848 áprilisában, hiszen egy teljesen önálló, budapesti külügy a különválás irányába tett óriási lépést jelentette volna, s ezzel a nádori államfői hatalom teljessé vált volna Magyarországon.Az újonnan megszülető alkotmány megítélésében nem mindig egyezett a közjogászok véleménye. Eckhart Ferenc szerint 1848-ban új alkotmány született, amely a korábbi rendi alkotmányhoz képest számos átfogó jellegű újítást vezetett be. Ezt az álláspontot képviseli Degré Alajos is, aki szintén amellett foglalt állást, hogy az áprilisi alkotmány nem a rendi értelemben vett történeti alkotmány megreformálása, kiterjesztése, hanem annak a helyébe lépő új alkotmány. A kiegyezést megelőző kor jogirodalmi munkái már a történeti alkotmány részének tekinttették az áprilisi törvényeket. Ezt a szemléletet igazolja az is, hogy a kiegyezési törvények is történeti alapokon nyugodtak (a Pragmatica Sanctiora hivatkozva építették újjá a közjogi konstrukciót.) Hanák Péter szerint a magyar polgári átalakulás menete az 1848. évi forradalomtól az 1849-es tavaszi szélsőségekig, a megtorlásos abszolutizmuson át a kiegyezésig – bár sok közjogi sajátossággal bírt -, más európai forradalmak (angol, francia) történetéhez hasonlók. A magyar polgári átalakulás sajátos, az országnak a Monarchia függésrendszerében elfoglalt helyzetére és vezető rétegének gondolkodására jellemző vonása viszont az, hogy a kompromisszum legitimálását – az angoltól és a franciától eltérően – nem a filozófiából, nem a polgári jogbölcseletből és államelméletből, hanem a joggyakorlatból, a történetileg megalapozott közjogból merítette.Az 1848-as törvényhozást követően, az új, alkotmányos rendszerben a legfőbb államhatalom, a szuverenitás megtestesítője és forrása a kétpólusú törvényhozás volt, amelyet két egyenrangú tényező alkotott: a király és az országgyűlés. Forma szerint az uralkodó kezében összpontosult a végrehajtó hatalom, ám a gyakorlatban az általa kinevezett, de lényegében tőle függetlenül működő kormány gyakorolta. A márciusban-áprilisban kialkudott törvények értelmében az uralkodót továbbra is megillette a törvénykezdeményezés, a szentesítés és az elfogadott törvények kihirdetésének a joga. Az országgyűlést összehívhatta, üléseit elnapolhatta, tárgyalásait berekeszthette, s végezetül azt fel is oszlathatta. A királynak rezervált jogok közé tartoztak a főkegyúri joggal összefüggő intézkedések (pl. püspökök kinevezése), a nemesség és a címek adományozása, illetve a hadsereggel kapcsolatos jogok is. Az igazságszolgáltatás terén is fontos jogosítványokat őrzött meg az uralkodó (felsőbíróságok bíráinak kinevezése, kegyelmezés), ám a miniszteri ellenjegyzés kötelezettsége egyúttal korlátozta is azokat. 1848 előtt részben törvényellenesen, részben törvényeink hézagos volta miatt erős központi kormányzat létesült. Magyarország önrendelkezése szempontjából elengedhetetlennek bizonyult, hogy a birodalmi kormányzat köréből minél több ügy kiszakadjon, a központi kormányzat kezében megmaradó „közös” ügyek tekintetében pedig Magyarország és Ausztria teljesen egyenjogúnak ismertessék el. A paritásnak ezen elve azonban nem volt keresztülvihető teljes mértékben még 1848-ban. A forradalmi mozgalmak hatásaként végül közakarattal mégis megszületett Magyarország első koncepcionális polgári alkotmányának tekintendő 31 törvény, a kapcsolódó 11 erdélyi cikkel.A törvénykönyv korabeli európai összesítésben is kiemelkedő elemét képezi a modern parlamentarizmust s felelős kormányzati rendszert megalapozó III. tc, 118 amely fő vonásaiban a korabeli legprogresszívebb belga modellt követte.1

Összmonarchia koncepciók

Az önvédelmi háború előrehaladtával, mindenekelőtt az európai erőviszonyok 1848 késő nyarán bekövetkező radikális változása eredményeként, Habsburg és osztrák részről megfogalmazódott azonban az az álláspont miszerint alkotmány szerint önálló, elkülönült magyar kormányzás a perszonális unió keretei között sem engedhető meg. Bécs mindenképpen többet akart ennél, álláspontja a reáluniót látszott körvonalazni: központi irányítás, ezúttal szervezetileg is kialakított formában. Deák Ferenc fő közjogi műve érvelésében később nagy jogtörténeti bizonyító anyaggal vitatja az osztrák közjogász Lustkandl fő tételét, hogy akár a Pragmatica Sanctio, akár a korábbi törvények az örökös tartományokkal kormányzati közösséget: reáluniót teremtettek volna. Lustkandl összmonarchiában gondolkodott, miszerint a Gesammtmonarchie speciális része volt csupán Magyarország, amely az osztrák örökös tartományokhoz hasonlóan egyszerű tartományként kezelendő.  Tétele, miszerint a császár az osztrák tartományok beleegyezése nélkül nem jogosított Magyarország törvényeinek elismerésére, olyan helytelenség – írta Deák -, mintha a magyarok azt vitatnák, hogy a Pragmatica Sanctio szerint Magyarország királya az osztrák tartományokban addig abszolút hatalommal gyakorolt fejedelmi jogainak bármely részéről nem mondhatott volna le Magyarország beleegyezése nélkül.Deák cáfolatában megírta, hogy a Pragmatica Sanctioban – melyet a magyar nemzet saját akarat-elhatározásából választott uralkodójával, a magyar királlyal kötött – a nemzet kikötötte jogainak sérthetetlenségét, kiváltképp a törvényhozási jogban a szupremáciáját, kiemelve, hogy Magyarországon a fejedelem ne a többi tartomány módja szerint, hanem magának az országnak saját törvényei szerint uralkodjon és kormányozzon. Ebből pedig vitathatatlanul következik, hogy az ország szabadságának sérthetetlenségét, a saját törvényei szerinti kormányzást nem adta fel, és így alkotmányos önállóságát semmilyen másik államnak nem engedte át. Máthé Gábor megfogalmazásában „Ez tehát a magyar közjogi formula, ami az önálló alkotmánnyal bíró nemzetet a Szent Koronában megtestesülő jogfolytonosság révén reprezentálja, s egyben a korona által közvetített közjogi jogosítványoknak garanciális biztosítéka, azaz a koronázás az uralkodó és a nemzet közötti perszonális és közjogi kapcsolat alapeleme.”  A hivatalos osztrák álláspont szerint a magyar országgyűlés és kormány számos intézkedése sértette a Pragmatica Sanctiot. Legfőbb céljukként ezért ezen alaptörvény érvényének a helyreállítását hangoztatták. Sérelmeik közé tartozott például: az észak-itáliai felkelés leverésre igényelt fegyveres segítségnyújtás feltételekhez kötése, amikor – nézeteik szerint – a közös védelem azonnali, feltétel nélküli segítségadást követelt volna meg. Ugyanígy sérelmezték a nádornak biztosított különleges jogkört (mely szerint ha a király nincs az országban, ő gyakorolja a végrehajtó hatalmat), mely rendelkezés valójában az uralkodó által szentesített törvények megvalósítását célozta, azonban az udvar a birodalom egységének veszélyeztetését látta benne. Sérelmezték továbbá az önálló papírpénz kibocsátását, s az önálló külügyi intézkedéseket is (követek küldése a német egyesítést előkészíteni hivatott frankfurti parlamentbe). Mindezeket az uralkodói jogok megsértésének tekintették, melynek értelmében a magyarok felségárulást követtek el. A Habsburg udvar az erőviszonyok módosulásával – mivel eleve mást értettek a Pragmatica Sanctio alatt, mint a magyar kormány – az áprilisi törvényeket (amelyek meglátásukban csak az országgyűlés kényszerítő hatása alatt lettek elfogadva) a birodalom érdekeivel összeegyeztethetetlennek tartotta. Az udvar hangadóinak abszurd felfogása szerint maga az uralkodó, V. Ferdinánd is jogosulatlanul szentesítette áprilisban a törvényeket, mert ezzel a Pragmatica Sanctio érvényét változtatta meg: márpedig ezt nem tehette volna meg az egyes tartományok rendjeinek meghallgatása nélkül, s így ő is jogtalanságot követett el.

Trónfosztás

Az összbirodalmi tervek megvalósítása és a dinasztia megerősítése érdekében a császári udvar szükségesnek tartotta V. Ferdinánd eltávolítását, aki a magyar alkotmány megtartására koronázása alkalmából esküt tett és szentesítette az áprilisi törvényeket is. V. Ferdinánd 1848. december 2-án lemondott, s miután öccse Ferenc Károly szintén nem tartott igényt a trónra, így Ferenc József foglalta el azt az örökösödés rendje szerint. Népeihez intézett kiáltványban hangoztatta, hogy el van határozva „az összbirodalmat csonkítatlanul fenntartani, és a birodalom minden országait és néptörzseit egy nagy státustestben egyesíteni”. A magyar országgyűlés arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magyar királyi trón csak a király halála által üresedhet meg, mikor is az új király hitlevelet kiadni és magát megkoronáztatni köteles. Az országgyűlés tehát a király lemondását, amely tudta és beleegyezése nélkül történt, nem ismerte el. Érdekes a történelmi körülmények különbözősége, ha összevetjük II. Mátyás királlyá emelését és dinasztián belüli hatalomátvételét (1608), ami bátyja, I. Rudolf lemondatásával járt, amely a magyarok teljes beleegyezésével történt. Az 1867. évi III. törvénycikk később majd szabályozza, hogy az uralkodó a trónról törvénnyel mondhat le, azaz az utolsó közjogi aktusa a saját lemondásáról szóló törvény szentesítése és kihirdetése. Az országgyűlési többség a Kossuth Lajos által fogalmazott határozat-tervezettel értett egyet, amely közjogilag érvénytelennek tekintette a Habsburg-család belügyeként kezelt Ferdinánd és Ferenc Károly főherceg lemondását, illetve Ferenc József trónra lépését. A december 7-i nyilvános ülésen elfogadott országgyűlési határozat leszögezte, hogy „a magyar királyság kétoldalú kötésen alapszik, (…) törvényes királynak csak az tekinthető, ki a nemezettel országgyűlési egyezkedés útján koronázási egységlevelet kötött, az ország alkotmányára, jogaira, törvényeire megesküdött s ezen eskü következtében Szent István koronájával megkoronáztatott.” Az országgyűlési határozat következtében a jogi fikció és a valóság között szakadék keletkezett: magyar részről továbbra is V. Ferdinándot tekintették jogilag királyuknak, aki azonban „akadályoztatva volt uralkodói jogainak gyakorlásában”. Az ellentmondást – kényszerből – a függetlenségi nyilatkozat volt hivatott feloldani. A népfelség elvére hivatkozva a magyar országgyűlés a Habsburg- Lotharingiai dinasztiát megfosztotta a magyar tróntól. A trónfosztás egy tulajdonképpeni radikális válaszlépés volt azokra a függő kérdésekre, amelyeket az uralkodói hatalom nem az áprilisi törvények szellemében, hanem Magyarország teljes beolvasztásával, oktrojált alkotmánnyal óhajtott rendezni.

Birodalomszervezési kísérletek

A birodalom egységesítésének tervéhez az osztrák politikusok és közjogászok a jogeljátszás elméletét (Verwirkungstheorie) hívták segítségül. Eszerint Magyarország a forradalommal, a függetlenség kinyilvánításával és a trónfosztással megszegte a magyar alkotmány alaptörvényeit, s ezzel nemcsak régi alkotmányához, hanem mindenféle alkotmányos rendezéshez is elvesztette jogát. Ezt az elméletet használta fel az udvar és az uralkodó arra, hogy saját elhatározása szerint, abszolutisztikusan alakítsa ki az ország közjogi viszonyait és belső rendjét.Bár a Habsburg-birodalmat fenyegető felbomlás közvetlen veszélye 1848 őszére elhárult, nyitott kérdés maradt, hogy miként stabilizálható és erősíthető meg úgy a birodalom, hogy ismét európai hatalmi tényezővé válhasson. A birodalom alkotmányos átalakítása a liberálisok körében kiérlelt gondolat volt mind a Lajtán innen, mind a Lajtán túl.Az 1848-as forradalmakkal megtörtént az áttörés, de míg Magyarországon a közvéleményt inkább reprezentáló rendi törvényhozás hozta létre az új alkotmányt, addig Ausztriában, 1848 április 25-én az uralkodó ajándékozta meg alattvalóit az ún. pillersdorfi alkotmánnyal. Az Bécsben kitörő októberi forradalom elől Kremsierbe menekülő birodalmi gyűlés feladata pedig az lett, hogy a kibővült politikai közösség felhatalmazásával alkotmányt dolgozzon ki Ausztria számára.  Azonban az ünnepélyes elfogadás előtt az új uralkodó, Magyarország küszöbön álló leverését feltételezve és az összbirodalmi rendezés lehetőségére hivatkozva, feloszlatta a gyűlést (Olmütz, 1849. március 4.) és maga adott népeinek alaptörvényt, amely a „jogeljátszás” elvére is építve immár az egész birodalomra kiterjedt. A császár saját jogán, oktrojált formában két alkotmányos dokumentumot bocsátott ki: Az Osztrák Császárság birodalmi alkotmányát (Reichsverfassung für das Kaisertum Österreich) és az alapjogi pátenst (Grundrechtspatent). E két – ha jelentős eltérésekkel is – a kremsieri alkotmánytervezeten alapuló alkotmányos jogforrást szokták általában együttesen olmützi alkotmányként emlegetni. Az olmützi alkotmány az önálló koronatartományokból alapította meg a „szabad, önálló, oszthatatlan és felbonthatatlan alkotmányos ausztriai örökös monarchiát”, amely egységes vám-és kereskedelmi területet alkotott, s mely „minden népfajnak” és állampolgárnak biztosította egyenjogúságát. Az uralkodót, az egység legfőbb reprezentánsát széles jogkörrel ruházta fel, de törvényhozó hatalmát megosztotta a birodalmi gyűléssel (Reichstag) és a tartománygyűlésekkel (Landtage), igaz a tartományok önrendelkezését igen szűkre szabta. A végrehajtó hatalmat a császár felelős miniszterei útján gyakorolhatta, s minden rendelkezése csak miniszteri ellenjegyzés mellett volt érvényes. Az olmützi alkotmány közvetlenül a kormány alá rendelve koronatartományokat formált a Határőrvidékből, Horvát-Szlavónországból, Erdélyből és kilátásba helyezte a Szerb Vajdaság kialakítását, de Magyarországot nem osztotta fel újabb részekre, s formailag nem törölte el a régi magyar alkotmányt. Az alkotmány számos liberális jogot megfogalmazott ugyan, érvényesülésük garanciáit azonban nem biztosította, s azok a gyakorlatban nem is kerültek bevezetésre. A forradalom és szabadságharc idején a magyar jogrend modernizálásához kevés volt az idő. A birodalmi alkotmány rendelkezései szerint ráadásul 1849 márciusától a létrejött részleges szabályokat sem lehetett alkalmazni. Magyarország monarchián belüli speciális alkotmányjogi helyzetének erőszakos felszámolásával az osztrák kormányzat számára lehetőség nyílt arra, hogy az osztrák jogot a császárság valamennyi országa számára közössé tegyék, ami kilátásba helyezte a birodalomban létező különböző jogrendszerek egységesítését. Ez azonban a magyar alkotmány teljes felszámolásával, a koronázás megtagadásával, a magyar parlamentarizmus megszűntetésével, a szabadságharc brutális orosz –osztrák leverésével, a Szent korona országainak feldarabolásával párhuzamosan kezdődött. A kibontakozó nemzeti ellenállás nem kecsegtetett sikerrel. Magyarországon az 1850-es évek elején kezdték meg az osztrák törvények bevezetését, egy időben az osztrák hatóságok megszervezésével. Az osztrák jog legfőbb alkotóelemeinek, az Osztrák Polgári Törvénykönyvnek (Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch) és a Büntető Törvénykönyvnek hatályba léptetését valamennyi országra kiterjedő érvénnyel tervezte a kormányzat. 1852-ben be is vezették az 1811. évi Osztrák Polgári Törvénykönyvet és vele egyidejűleg az ideiglenes polgári perrendtartást. Ebben az évben deklarálták az egész birodalom számára az új osztrák büntető törvénykönyvet, alig egy évvel később pedig a büntető perrendtartást. A közigazgatás 1849 és 1856 között Bach vezetése alatt történt újjászervezései szoros kapcsolatban álltak az osztrákok által megcélzott központosított renddel. A birodalom ezekben az években az igazgatási intézményrendszer kétszeri átalakítását élte át, ami az igazságszolgáltatást éppúgy érintette, mint a közigazgatást. A megtorlás éveit a neoabszolutizmus birodalomrendezési koncepciói követték. Az 1851. december 31-én kibocsátott „szilveszteri pátens” hatályon kívül helyezte az olmützi alkotmányt érvénytelenítette a szabadságjogokat, csupán a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyfelszabadítást ismerte el, s a törvényhozó hatalmat kizárólag az uralkodónak juttatva, nyíltan abszolút monarchiának deklarálta a birodalmat.

A közeledés évtizede

A nemzeti ellenállás és a nemzetközi viszonyok azonban új helyzetet teremtettek. Miután a III. Napóleon francia császár támogatását élvező piemontiak 1859-ben súlyos vereséget mértek Ausztriára, s a válság belső okai; az eladósodás, s a korrupció is gyengítette az országot, nyilvánvalóvá vált, hogy Ferenc József abszolutisztikus kísérlete kudarcot vallott, a katonai vereségek a rendszer tekintélyét is megrendítették. Így Az 1860-as évek elején a bécsi udvar új koncepciókkal állt elő. Az Októberi Diploma célja az volt, hogy az országok és tartományok „történelmi jogtudatát”, fennálló eltéréseit szinkronba hozza az elválaszthatatlan és oszthatatlan birodalom elvével. Ígéretet tett ugyan az alkotmányos kormányzás intézményrendszerének felállítására, – Magyarországon is újjáalakult például a Helytartótanács és a Kancellária – a lényeges kérdésekben azonban magának és a bécsi Birodalmi Tanácsnak tartotta fenn a döntés jogát, ahova a tartományi gyűlések – és a magyar országgyűlés – delegálhattak tagokat. A tervezet szerint a külügy és a hadügy terén Ferenc József korlátlan befolyása érvényesült, a pénzügyek pedig a Birodalmi Tanács asztalára kerültek volna, vagyis az októberi diploma sok szempontból csupán látszatengedmény volt az uralkodó részéről.  A Diplomában alaptörvényként, jogalapként jelenik meg a Pragmatica Sanctio (1713), először történik hivatkozás az örökös tartományok monarchikus uniójára. Deák érvelése mentén ebből jogszerűen következett, hogy az országgyűlésileg alkotott törvények az uralkodót és a nemzetet egyaránt kötik, azokat egyoldalúan, önkényesen egyik fél sem változtathatja meg. Minthogy pedig az 1848. évi törvényeket alkotmányszerűen hozták és alkotmányszerűen nem törölték el, azok jogérvényesek mindaddig, amíg a „nemzet és a koronás fejedelem egyesült akarata országgyűlésileg azokban változtatást nem tesz.” A Pragmatica Sanctio itt még tehát nem az új, dualisztikus államberendezkedés közjogi bázisa, hanem csak az 1848-as alap jogérvényének biztosítéka. Az októberi diploma teljes elutasítását követően (1861 február) újabb birodalomszervezési rendelet látott napvilágot, a „Februári Pátens” formájában, ami a Habsburg Birodalom számos tartományának és nemzetiségének komoly engedményt jelentett, Magyarország számára azonban egyértelmű visszalépés volt, főleg 1848-hoz képest.  A birodalmi képviselőházban a 343 helyből Magyarország 85, Erdély 26, Horvát-Szlavónország pedig 9 mandátumra pályázhatott, ami kedvezőnek tűnhet, ám a valóságban a közös parlament jogköre meglehetősen korlátozott volt. A februári pátens – az októberi diplomához hasonlóan – Ferenc József számára tartotta fenn a döntés jogát a hadügy, a külügy és a költségvetés kérdéseiben, vagyis az uralkodó ismét arra törekedett, hogy a lehető legtöbbet mutasson és közben minél kevesebbet adjon. Ferenc József centralizációs kísérlete tehát felemásan valósult meg: létrejött a bécsi parlament és a birodalmi tanács, hazánk részvétele nélkül azonban ez a rendszer bukásra volt ítélve. A minimális engedménnyel élve, de az 1848.évi törvény alapján 1861-ben megválasztották a magyar országgyűlést. Az összeülő magyar parlamentnek a radikális szakítás ellenében az a feladata maradt, hogy bebizonyítsa a magyar alkotmány és Magyarország törvényes önállása nem ellenkezik a birodalom fennállásával és fejlődésével. Deák Ferenc a Pragmatica Sanctiot jelölte meg ismét hivatkozási alapként, amely a februári pátens egyértelmű tagadását, s a birodalmi egységbe való „alkotmányos” beilleszkedés elutasítását jelentette. Ezzel a Pragmatica Sanctio jelentősége ismét megnő, ekkor válik a 48-at kiegészítő, magyarázó, igazoló alapvető jogforrássá, Deák és körének teljesítménye azonban ennél többet jelentett: a közjogi híd megteremtését, a közvetítő eszme létrehozását az 1848-as alkotmányos önállóság és a birodalmi lét között.Deák egyértelműen leszögezte, hogy a Pragmatica Sanctio az a „politikai biblia”, amely megszabja a monarchia alkotmányos berendezkedését, biztosítja egységét és fennállását. A „haza bölcse” megfogalmazta a kiegyezés kulcskérdését is: Magyarország kormányzati önállóságának és a birodalom biztonságos fennállásának összehangolását. A Pragmatica Sanctio politikai bibliává szentelése nyilvánosan az 1865. decemberében megnyílt országgyűlésen történt, ekkor nyilvánította mindkét fél a kiegyezés közjogi alapjának. Ezt, a magyar országgyűlés többsége, s Deák értelmezése szerint, nem Ausztriával, hanem a dinasztiával kötötték, s perszonáluniót jelentett, ami a dinasztikus kapcsolaton kívül Magyarország és a Habsburg-ház többi tartománya között csupán „esetenkénti érintkezés” – ben merült ki. A Pragmatica Sanctio csak az együttes birtoklást mondta ki, a közös kormányzást azonban nem foglalta magában. A „regendam et gubernandam” nincs összefoglalva az „indivisibiliter ac inseparabiliter” szavakkal. Ez az értelmezés hatásos válasz volt a februári pátensre is. Egyrészt teljes integritásában őrizte az 1848-as alkotmányt, töretlennek tűntette a hozzá való ragaszkodást, másrészt sérthetetlennek – és vállalhatónak – vallotta az uralkodóházzal kötött 1723. évi „alapszerződést.”

A kiegyezés

1865-ös húsvéti cikkében Deák történelmi példákat felsorakoztatva szögezte le, hogy az alkotmányosság helyreállítása érdekében a magyar fél hajlandó a kompromisszumra. Elképzeléseit a magyar konzervatívok bécsi lapjában, a Debatte-ban is közzé tette 1865 májusában közölt három cikkében.Az osztrák kritikák cáfolása végett hangsúlyozta azt is, hogy a magyarok nem vonják kétségbe a birodalom szilárd fennállásának fontosságát és a Pragmatica Sanctiot, csupán arra törekednek, hogy e mellett a magyar alkotmány alaptörvényei is fenntartassanak. Mindkét cél tehát egyszerre fontos és kivitelezhető, állította, hiszen nem állnak egymással ellentétben. „Egyik czél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik czél pedig fentartássa Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű.”Az uralkodó elfogadta ezt az érvelést, és ugyanebben az évben összehívta az országgyűlést, majd elindultak a Habsburg birodalmat gyökeresen átalakító tárgyalások is. A tárgyalási hajlandóságot Bécs részéről elősegítette, hogy a Habsburg birodalom Poroszország ellen is súlyos vereséget szenvedett. A prágai békében le kellett mondania Velencéről, Holsteinről és a német szövetségbeli tagságról, s hadisarc fizetésére is kötelezettséget kellett vállalnia. Így mind az osztrák oldal, mind a magyar kompromisszumkereső politika számára sürgetővé vált, hogyan lehetne a közös érdekeket egy közös közjogi rendszerbe önteni. Deák politikai eszménye az alkotmányos Habsburg-monarchia volt: Magyarország önállóságának, területi integritásának, a magyarság vezető szerepének együttes fenntartását csak ennek keretén belül vélte biztosíthatónak. Mindezek eredményeképpen létre jött a dualista berendezkedésű Osztrák-Magyar Monarchia, amely fenntartotta a Habsburg birodalmi tradíciót is, de a dinasztia uralmának csaknem négyszáz éve alatt a magyarság számára ekkor biztosította a legteljesebb politikai, gazdasági és kulturális kibontakozást is. Andrássy gróf szavaival élve:„(…)Ausztria ereje éppen elegendő arra, hogy velünk együtt nagyhatalmat képezzen, de nem elég nagy arra, hogy minket elnyomjon. Őseink kiváló államférfiúi képességgel, (…) fölismerték e szövetség előnyeit és azt állandóvá tették. A jövőt domináló, az emberiséget előbbre vivő erőhöz csatlakoztak és hívek maradtak hozzá. (…)” A Pragmatica Sanctio tehát megfelelő jogi bázisnak bizonyult, hogy egészen 1918-ig meghatározza Magyarország Habsburg-birodalmon belüli közjogi státuszát. Hogy ezt éppen a „kiegyezés” jogi konstrukciója szolgálta-e leginkább, az ma is tudományos vita tárgya.

dr. Szerencsés Anna (a szerző jogász és történész)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top