Close

A Magyar Királyság és a Habsburg-birodalom közjogi kapcsolódási pontjai a Pragmatica Sanctiotól a kiegyezésig – I. rész

 

A kapcsolat gyökerei

A Habsburg-birodalom és a Magyar Királyság közötti közjogi viszony nem a közös ügyek rendszerével, és a dualisztikus államberendezkedéssel jött létre 1867-ben és nem is az örökösödést érvényre juttató Pragmatica Sanctio teremtette meg 1723-ban. Magyarország azóta állt közjogi kapcsolatban Ausztriával – illetve az osztrák örökös tartományokkal -, amióta a két ország ugyanazon uralkodó dinasztia uralma alá tartozott. A közjogi viszony tulajdonképpen a több országot és tartományt birtokló Habsburg (-Lotharingiai) dinasztia és Magyarország közötti kapcsolatból fejlődött ki. A magyar állam és a dinasztia már a tizenötödik században összeköttetésbe került egymással, ez azonban csak ideiglenes természetű volt.  Deák Ferenc a Habsburg birodalom és a Magyar Királyság között létrejött első közjogi kapcsolatnak („a birodalom tényleges alakulásának”) I. Ferdinánd, Magyarország szabadon választott királyának 1526-os koronázását tekinti.  Egy kölcsönös érdekeken alapuló szövetség kezdete volt ez, nem elsőszülöttségi jogon, más rokonságon, vagy házasságon alapuló kötelék, hanem a magyar nemzet, önálló, szabad akaratából megvalósuló döntés következménye. Ez a döntés eredményezte az 1547. évi V. törvénycikk elfogadását is, melynek 5.§- a kimondja, hogy az ország karai és rendjei Őfelségének és fiú utódainak uralma alá vetik magukat. A birodalom egységének fenntartása érdekében a törvényt Ferdinánd az elsőszülöttségi öröklés jogának elismeréseként értelmezte, s fia magyarországi jogigényét a dinasztikus szerződésekből, elsősorban az 1515-ös házassági szerződésből, valamint a fenti törvénycikkből eredeztette. A magyar rendek azonban nem mondtak le szabad királyválasztási jogukról, mivel ezt tekintették az uralkodói legitimitás alapjának.

A Szent Korona-tan és a történeti alkotmány

Werbőczy István Tripartituma alapján a rendek abból indultak ki, hogy a nemesség és a király között szerződés jött létre, amely összeköti a Szent Korona tagjait, így a nemesek joga, hogy uralkodójukat megválaszthassák. Ezt a szemléletet erősítette meg a Quadripartitum8 is, amelyben rögzítették a magyar rendek szabad és önkéntes királyválasztáshoz való jogát elsőszülöttség esetén is. A Tripartitum jelentősége alkotmánytörténeti szempontból is kiemelkedő. A Hármaskönyv nemcsak magánjogi szabályokat, hanem néhány fontos alkotmányerejű eszmét, rendelkezést is tartalmazott, mint például a nemesség sarkalatos jogairól szóló tanok vagy a Szent Korona- tan, 9 melyeket a magyar nemesi rendek később a magyar alkotmányos függetlenség jelképévé emeltek. A koraközépkori hagyományokig visszanyúló tan a Szent Koronának közjogi funkciót tulajdonított, nem csupán szimbólumként tekintettek rá, hanem önállóan, akár a király személyétől függetlenül is a szuverenitás teljes kifejeződéseként értelmezték. A föld végső tulajdonosa, a szuverenitás hordozója a Szent Korona volt, aminek tagjai – a Szent Korona teste – az uralkodó, a főnemesség, Werbőczynél pedig már a köznemesség is. Werbőczy egyesítette a koronaeszmét és az organikus államfelfogást is. A tan szerint a király és a nemesség egyeteme együtt alkotja a Szent Koronát, amely a Regnumot jelképezi. A király és a rendek együttesen gyakorolják a hatalmat, köztük egyfajta kölcsönös függőségi és ellenőrzési viszony alakult ki azáltal, hogy a király tehetett valakit nemessé, de a nemesek egyeteme – választás útján – tehetett valakit királlyá. A Szent Korona a magyar királyi hatalom jelképévé s különös közjogi jelentőséggel rendelkező értékünkké, állami felségjelvénnyé vált, amely évszázadokon át a magyar állam jogfolytonosságát képviselte, s egyben a szuverenitás történeti megjelenítője volt. A magyar alkotmány történeti alkotmány,  amely a kartális alkotmányok mellett az alkotmányok másik alaptípusát jeleníti meg. A történeti alkotmány jellemzője, hogy elemei különböző korokban (brit példán keresztül ld. 1215: Magna Charta Libertatum, 1679: Habeas Corpus Act, 1689: Bill of Rights, 1911: Parliament Act, 1998: Human Rights Act), eltérő módon és formában (törvény, szokásjog, egyezmények, oklevelek) jöttek létre. A történeti alkotmány nagy erénye, hogy a tradíciókra építve, a joghoz és a történelemhez szorosan kapcsolódva szervesen alakult ki és fejlődött, ezzel magán hordozva egyfajta nemzeti szellemiséget. Deák közjogi művéből idézve: „Alkotmányunk történelmi alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életéből fejlett ki, s a nemzet szükségéhez és a kor igényeihez képest mind a nemzet jogait, mind a királyi jogokat illetőleg, lényegében és formában, időnként változásokon ment keresztül.” Magyarországon a 18. század végétől induló egyik európai alkotmányozási hullám hatására sem fogadtak el a történeti alkotmányt felváltó, vagy akár csak azt kodifikáló írott alkotmányt. Így a magyar közjogi hagyomány szerint az országgyűlés és a király törvényalkotó hatalmát nem korlátozta semmilyen magasabb szintű jogi norma.

A nádor

A magyar nemzet a 13. századtól kezdve fokról-fokra építette ki az alkotmányosság biztosítékait. Az 1222. évi Aranybulla a törvénysértő királlyal szemben már fegyveres felkelést is megenged. A királyi tanács törvényes megszervezése (1298), s a koronázási eskü és hitlevél intézménye mutatja a monarchikus és alkotmányos elv egybekapcsolását. Már a 14. században szabályozást nyert a király tanácsosainak felelőssége is (1386), a nemzet által választott nádor, a király helytartója pedig az ország első bírája lesz. (1485) A nádori tisztség gyakorlatilag a 14. századtól az árpádkori hagyományok alapján a magyar király általános helyettesét jelentette, s az egyik legjelentősebb közjogi intézménnyé vált. Az 1485-ös „nádori cikkek” értelmében a nádor a király kiskorúsága esetén, vagy ha a királyt más ok akadályozta az uralkodásban, az ország gyámkormányzójává (régensévé) lépett elő, a király tartós távollétében pedig a király helyettese, helytartója lehetett. A nádor mindkét szerepkörében csaknem királyi jogkörökkel rendelkezett. A nádori méltóságot az 1526. évi II. tc. sem szüntethette meg, illetve a király sem bocsáthatta el tisztségéből, ellentétben más közjogi méltóságok esetével. Azonban a 16. században a tisztséget ritkán töltötték be, ha mégis, akkor is elsősorban egyházi személyeket neveztek ki nádorrá. Az első nádorválasztó országgyűlésre 1608-ban került sor, az immár fél évszázada üres nádori szék betöltésének módjáról pedig az 1608. évi III. tc. rendelkezett, megakadályozván, hogy a bécsi udvar a jövőben a nádori méltóság betöltését szüneteltesse. A nádorválasztást az 1622. és az 1638. évi hitlevelekben a Habsburg uralkodókkal ismételten megerősítették. Ennek ellenére jelentősebb befolyásra az udvarban és a magyar politikai életben a mindenkori nádor a király helyetteseként ismét csak azt követően tehetett szert, miután az 1723- ban létrehozott Magyar Királyi Helytartótanács elnökévé vált, s ezzel egyértelműen a királyi érdekek, nem pedig a rendek érdekeinek képviselője lett. A méltóságot 1765-90 között ismét nem töltötték be, ettől kezdve azonban 1848-ig mindig volt nádora az országnak, sőt azok az uralkodóház tagjai közül kerültek ki.1849 után többé már nem töltötték be ezt a titulust, Ferenc József az 1867. évi VII. tc-vel felfüggesztette a nádor jogkörét, a nádorválasztást pedig bizonytalan időre elhalasztotta, mindaddig, amíg hatáskörét a felelős kormányéval össze nem egyeztetik. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nádori méltóságot nem töltötték be, sőt az intézmény a dualista parlamentarizmus idején meg is szűnt. (Bár a későbbi koronázások idejére egy napra még választottak nádor-helyettest pl. Andrássy Gyulát 1867-ben, Tisza Istvánt 1916-ban.)

A Habsburg örökösödési törvények

Jogilag az ország 1526 óta perszonálunióban állt a Habsburg monarchia országaival és tartományaival, a gyakorlatban azonban a politika ennél kezdettől fogva szorosabb kötődést valósított meg. Az államjogi kapcsolatot kezdetben nem szabályozta semmilyen külön intézkedés: a birodalom egyike volt a középkorban alkotott többfelé megtalálható perszonáluniós konglomerátumoknak.A Habsburgok részéről azonban logikus és érthető volt azon szándék, hogy a dinasztia által megszerzett és birtokolt területeket ne engedjék szétesni, vagyis lehetőleg egy s ugyanazon fizikai személy töltse be az összes, a dinasztia uralma alatt álló ország trónját. Ez a törekvés a folyamatos harcokban kifáradt, s a török megszállás alól éppen felszabadult Magyarország érdekeivel is találkozott. A három részre szakadt Magyarország másfél évszázados küzdelme bizonyította, hogy önmagában nem képes visszaszerezni függetlenségét, a rendek ugyan rendre szembekerültek a központi hatalommal, ám nem mondhattak le arról a biztonságról, melyet ez a hatalom garantált. Ennek következményeként Buda visszafoglalását követően, a magyar országgyűlés 1687- ben törvénybe iktatta (1687. évi II., III. tc.) a Habsburg-ház német és spanyol fiágának elsőszülöttségi örökösödési jogát, továbbá a magyar rendek lemondtak szabad királyválasztásuk jogáról s ezzel egyidejűleg a ius resistendit is eliminálták. Az örökös királyság elfogadása Magyarországot jogilag az örökös tartományok sorába taszíthatta volna. Azt, hogy mégsem kényszerült erre, jórészt a rendi kiváltságok érvényben maradásának köszönhette, amit a szatmári béke elismerésével III. Károlynak is szavatolnia kellett. A gyakorlatban állandó politikai diskurzus tárgya volt, hogy éppen milyen szinten, fokon működik a király és a rendek ideiglenes hatalmi egyensúlya. Ennek során 1687-től, a török kiűzésének ellenértékeként a Habsburgoknak sikerült elérniük a dinasztia uralmának örökletessé tételét, ám 2 évszázad katonai-politikai erőfeszítéseinek meg-megújuló rohamai sem voltak elegendőek ahhoz, hogy a magyarországi rendi alkotmányt felszámolják, és úgy rendelkezhessenek az ország erőforrásaival, ahogyan azt a nyugati abszolút monarchiák szuverénjei megtehették. Az ország alkotmányos rendjéből következett, hogy a trón betöltése csakis a koronázással, azaz a nemzet hozzájárulásával valósulhat meg. III. Károly koronázási hitlevele (1715 évi II. tc.) külön ki is emeli, hogy az örökösödési törvény rendelkezései nem csorbították a karok és rendek szabad királyválasztási jogát arra az esetre, ha a Habsburg-ház fiága kihalna.  Ez a törvénybe iktatott ígéret is tanúsítja, hogy Magyarország nem a Habsburg-birodalommal, hanem kifejezetten és kizárólag a Habsburg-házzal, még pontosabban saját Habsburg-házbeli királyával és annak családjával, mint dinasztiával áll közjogi viszonyban – az ország képviseletében járó rendek és a király együttesen törvénybe iktatott megállapodása alapján. A dinasztia spanyol ágának kihalása és az ezt követő spanyol örökösödési háború (1701- 1714) arra ösztönözte az osztrák ág fejét, I. Lipót császárt, hogy 1703. szeptember 12-én fiaival, a későbbi I. József (1705-1711) és III. Károly császárokkal kölcsönös örökösödési szerződést (pactum mutuae successionis) kössön. A horvát rendi gyűlés a még eleven török veszély árnyékában, félve a birodalom szétesésétől, 1712-ben a magyar országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül elsőnek ismerte el a leányági örökösödést.  Károly ezt kedvező jelnek vette, s 1713. április 19-én a bécsi Burgba összehívott miniszterei és titkos tanácsosai előtt ismertette az 1703-as szerződést, amelyet a leányági örökösödéssel bővítettek ki. A szerződés rendelkezéseit az örökös országok és tartományok rendi gyűlésein is kihirdették s elfogadtatták, ez azonban csupán a fejedelem akaratának ünnepélyes tudomásul vételét és elismerését jelentette, ami a családfői rendelkezés érvényesülésének és tartósságának némileg a politikai biztosítékát képezte. Az 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctioval  a Habsburgok a birodalom oszthatatlanságának érdekében keresztül vitték a nőági örökösödést a Magyar Királyság területén is, amelybe a kölcsönös védelmi érdekek miatt a magyar politika is beleegyezett, ugyanakkor kikötésre került, hogy a király Magyarország törvényeit, jogait, szabadságait, mentességeit és szokásait megtartja. Rögzíti a törvény továbbá azt is, hogy Magyarország nincs alávetve semmilyen más tartománynak, hanem szabad és független, saját alkotmánnyal rendelkező ország. A két örökösödési törvény (1687, 1723) fogja jelenteni tehát a magyar-osztrák viszony közjogi alapját egészen 1848 tavaszáig. Igaz, közben II. József koronázás nélküli uralkodását követően az 1790-91-es országgyűlés megfogalmaz bizonyos garanciális törvényeket a magyar közjogi különállás és különkormányzás biztosítására, de ezek lényegében az említett XVII. század végi és XVIII. század eleji törvényeken nyugszanak. Ennek megállapítása azért is fontos, mert a későbbiek szempontjából is ez jelentheti a két terület közjogi viszonyának újra rendezéséhez a jogi alapot.

A Pragmatica Sanctio

Sokáig nem létezett egységes álláspont afelől, hogy az 1723-as törvénycikkek közül pontosan melyekre használhatjuk a Pragmatica Sanctio megnevezést. Egyesek szerint csak az 1-2., gyakrabban az 1-3. törvénycikk számít idetartozónak. Deák esetenként azt is megengedhetőnek tartotta, hogy az első hét törvénycikket értsék rajta. 38A kérdés eldöntésénél perdöntő, hogy a dualizmust jogilag szentesítő 1867. évi XII. tc. 1.§ az 1723. évi első három cikket tekinti „hivatalosan” Pragmatica Sanctiónak. A Pragmatica Sanctio „természetéről” sem volt egységes a jogirodalom. Jogforrási jellegének meghatározását tekintve a magyar felfogás szerint három különböző álláspont alakult ki. Egyszerű törvényről van –e szó, avagy szerződésről, s utóbbi esetben ki a másik szerződő fél, az uralkodóház egyedül, avagy az örökös tartományok is? A szerződéses felfogást a későbbi közjogi irodalom inkább elutasította. Az újabb irányzatok szerint az uralkodó és a nemzet nem lehetett szerződő fél, azok ugyanis egymástól nem teljesen különálló jogalanyok, az államhatalmat együttesen alkották, s így ha a Pragmatica Sanctio egy rendes törvény (mivel a király és a nemzet közötti egyezkedés eredménye a törvény ), akkor érvényességére nincs hatással akár az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi felbomlása sem, hiszen az addig született magyar törvények érvényessége nem képezheti vita tárgyát. Ha viszont a Pragmatica Sanctio az örökös tartományok és Magyarország között létrejött szerződés, ezen államjogi kapcsolatok megszűnésével a szerződés is hatályát veszti. F. Kiss Erzsébet értelmezésében a Pragmatica Sanctio országos törvény, mely tartalmát tekintve ugyan szerződés, de a törvény természetével bír. Ebből kifolyólag egyoldalúan nem változtatható meg anélkül, hogy a magyar alkotmányt ne sértené. Hanák Péter meglátásában a Pragmatica Sanctio három cikkelye nem a Monarchia államrendjét szabályozó „alaptörvény” volt, hanem törvény formájában rögzített rendi egyezség, amely elsősorban a dinasztikus, illetve a rendi jogok megerősítését és kiterjesztését tartalmazta. Minthogy azonban a dinasztia több ország és tartomány rendjeivel kötött hasonló egyezséget, ezek között az elválaszthatatlanul és együttesen birtokolt országok és tartományok között is közös viszonyok létesültek, amelyeket az 1723. évi törvények mellékesen és homályosan, többféleképpen értelmezhetően említenek, de nem szabályoznak. A Pragmatica Sanctio közjogi alapként való elfogadása szinte vitán felül állt, a Pragmatica Sanctio jogi természetének megítélésében azonban nem értettek egyet a korszak közjogászai. Még kevésbé értettek egyet a magyar és az osztrák közjogászok, ami természetes következménye annak, hogy azok a rendelkezések, melyek egyrészt a magyar alkotmány, másrészt az osztrák alkotmány szerint az említett viszony jogalapját képezik, egymástól merően eltérőek. Az osztrák és a magyar Pragmatica Sanctio között a keletkezésük közt eltelt 10 éven kívül számos különbség figyelhető meg. Az osztrák abszolút módon létrejött fejedelmi határozat gyakorlatilag, nem más, mint az 1703-i házi törvény publikálása, míg a magyar jogszabály alkotmányos úton keletkezett országos törvény. A magyar törvény meghagyásokat tesz, amikor kötelességévé teszi a trónra lépőnek, hogy magát a Szent Koronával megkoronáztassa, hitlevelet adjon ki és esküt tegyen, miközben az osztrák az elválaszthatatlanságon és feloszthatatlanságon kívül semmi más feltételt nem tartalmaz. Az örökösödés kiterjesztését illetőleg a magyar Pragmatica Sanctio csak három nőágnak biztosít trónöröklési jogot (III. Károly, I. József és I. Lipót nőági leszármazóira), míg az osztrák valamennyi többi ágét is elismeri, továbbá míg a magyar a szabad királyválasztás jogát a három főág kihalása esetén kifejezetten fönntartja, arról az osztrák nem tesz említést. A magyar törvény által megvont korlátokon belül, az öröklési rend azonos, az, amely az osztrák házban a király intézkedései által megállapíttatott és az a magyar rendekkel is közöltetett. Ebből kifolyólag az uralkodó személye mindig egy és ugyanaz – a birodalom összes területén, – tehát nem azért van azonos öröklési rendünk, mert egybetartozunk, hanem pont fordítva, azért tartozunk (a birtoklás, azaz uralkodási jog szempontjából) egybe, mert azonos tartalmú, bár önállóan megállapított trónöröklési rendünk van. Jogi értelemben tehát az azonos öröklési rendből, mint okból következik az együttes birtoklás, mint eredmény. A Pragmatica Sanctionak a trónöröklés rendje mellett nemzetközi jogi szerződési tartalma is volt, ami szabályozta Magyarország és a Habsburg-dinasztia viszonyát. Ez alapján a dinasztikus jog addig állt fenn, amíg a magyar király és német-római (majd osztrák) császár egy személyben a két trónt együtt birtokolta. Bár a törvény szövegében tételesen nem szerepel, de az uralkodó közösségéből, és a feloszthatatlanságból adódóan felmerülhet a védelmi közösség kérdése is. Ennek intézményes kereteit illetően nem nyújt a szöveg útmutatást, ami eltérő értelmezésekre ad lehetőséget, s így a perszonálunió és a védelmi közösség között feszülő ellentmondás is benne rejlik. A Mária Terézia trónra lépését követően elfogadott és az általános felkelésről intézkedő 1741. évi LXIII. törvénycikk pontosan meghatározta, hogy az ország „általános felkelés címén” milyen katonai erőt állítson ki az örökös tartományokat megtámadó bajorok és poroszok ellen, s ez a katonai erő milyen feltételek mellett használható külföldön, ki köteles ellátásáról és élelmezéséről gondoskodni: vagyis egy teljesen önálló hadügy képét adta. A magyarok önként, politikai megfontolásból tekintették azonban kötelességüknek, hogy az örökös tartományok védelmében segítséget nyújtsanak. Később Batthyány Lajos miniszterelnök is megkülönböztette a védekező háborút az egyéb fegyveres beavatkozásoktól, s a védelmi kötelezettséget leszűkítette a birodalom külső megtámadásának esetére: „kötelessége a magyarnak a monarchia integritását védelmezni külmegtámadások és ellenségek ellenében, de nem azon értelemben, hogy kötelessége volna beavatkozni azon esetekben is, midőn a monarchia egyik vagy másik tartományának bel kormányzása változást igényel és kíván.” A magyar rendek a Pragmatica Sanctio nyomán létrejövő kapcsolatot laza szövetségnek tekintették, amelynek keretében a kölcsönösen vállalt védelmi kötelezettséget két önálló ország alkotmányos szervei a mindenkori szükséghez képest saját maguk állapították volna meg. Mivel kimondva nem volt, jogilag a védelem tényezőit egészen 1867-ig nem lehetett közösnek tekinteni. Kossuth megfogalmazásában „A hűség alapján állunk azon fejedelem irányában, ki egyszersmind fejedelme Ausztriának is.” 

Indivisibiliter ac inseparabiliter

Történelmünk során állandó vita tárgyát képezte a Habsburg-uralkodóháztól való függésünk mértéke. Amióta a magyarság egy része – egy vesztes csata után, a három részre szakadás küszöbén – összekötötte sorsát a dinasztiával és szabad akaratából Habsburg uralkodót választott a Magyar Királyság élére, közjogi kapcsolatunk rendezésére több ízben is sor került. A legfontosabb „rendezések” (1723, 1791, 1848, 1867) törvényei mind történelmi alkotmányunkat is építették. Mind a négy esetben az uralkodó és a magyar törvényhozás állapodott meg egymással, s megállapodásukat törvényi formába is öntötték. A közös érdek ellenére, amelynek legfontosabb eleme a védelmi közösség fenntartása, a külső fenyegető erőkkel szembeni együttes fellépés volt, létre jött egy csaknem négyszáz éven át húzódó érdekkonfliktus is a Habsburg birodalmi és a magyar nemzeti politika között. Az osztrák és a magyar érdekek között alapvető különbség, hogy míg Habsburg oldalon a birodalom egysége, magyar részről önállóságunk épségben tartása, valamint a magyar alkotmányosság alapján történő önálló kormányzás számított elsődlegesnek. Habsburg részről az „összbirodalmi érdekekből” indultak ki és az 1848-as áprilisi törvények szentesítését követően is változatlanul ezen érdekek kizárólagos hordozói maradtak. A birodalom fennmaradásának egyedüli garanciáját abban látták, ha a jelentősebb államügyeket a bécsi kormány és az uralkodó hatáskörébe vonják. Magyar értelmezésben a Pragmatica Sanctio alapján csupán perszonáluniós kapcsolat létesült a Habsburg-birodalom és Magyarország között, de az ország önállóságát összeegyeztethetőnek vélték a feloszthatatlanság (indivisibiliter ac inseparabiliter) követelményével. Legfőbb feladatnak ezért az önálló államiság erősítését tekintették. A feloszthatatlanság és szétválaszthatatlanság jelentősége a magyar Pragmatica Sanctióban Wlassics Gyula szerint hármas vonatkozású. A feloszthatatlan és szétválaszthatatlan együttbirtoklás először azt jelentette, hogy az örökös tartományok sem voltak feloszthatók, mert a magyarok nem lazán összefüggő tartományokkal, hanem azok biztosított egységével akartak egy uralkodó alá tartozni. Másodszor jelentette azt, hogy a Szent István koronájához tartozó országok (Magyarország és társországai) felbonthatatlanul együtt birtoklandóak. Harmadik vonatkozásban pedig azt, hogy Ausztria a maga egészében és Magyarország a maga egészében együtt és elválaszthatatlanul ugyanazon uralkodó által birtokoltassanak. F. Kiss Erzsébet szerint is az együttbirtoklás gyakorlatilag három értelmezést kapott: 1) az osztrák örökös tartományokra egymás között, 2) a magyar korona országaira egymás között, 3) az osztrák örökös tartományok és a magyar korona országaira egymás között. Deák szerint az elv eredeti értelme az volt, hogy a dinasztia uralma alatt lévő országok és tartományok fel ne osztassanak, s ekként a külső erőszak elleni biztonság, „mely a pragmatica sanctio elfogadásának alkalmasint főbb indító oka volt, ne gyengíttessék.” Az együttbirtoklás elve tehát azt jelentette, hogy a magyarok azzal a feltétellel terjesztették ki az örökösödést a Habsburg-ház leányágára, hogy a külső erőszak elleni védelem érdekében az örökös tartományokat ne lehessen felosztani és elválasztani. Mindez semmiképpen nem érintette azonban Magyarország törvényes önállóságát, az ausztriai császárságtól különálló államiságát.

Alkotmányos biztosítékok

Mivel a Magyar Királyság és a Habsburg birodalom közötti legszorosabb kapocs a közös uralkodó személye volt, a magyar szokásjog alkotmányos biztosítékokat is kialakított az uralkodás közjogi érvényességére nézve. Ezek közül a legfontosabb a Szent Koronával történő megkoronázás, s a hitlevél és az eskü intézménye volt, melyek a nemzet és király közötti hatalom-átruházási szerződés közjogi formájának is tekinthetők. A királyi hitlevél részint törvényileg, részint szokásjogi úton megállapított tartalmú ünnepélyes okirat, melyben a király fogadalmat tesz az alkotmány, a törvények, az állampolgárok jogai és szabadságai, az ország területi épsége és függetlensége megtartására.  A hitlevelek legfontosabb cikkelyei: a trónöröklési jognak és – az Aranybulla ellenállási záradékának kivételével – az ország törvényeinek megerősítése, a király és utódainak Magyarországon való tartózkodása, a Szent Koronának az országban történő őriztetése, a visszahódított, illetve visszaszerzendő területek Magyarországhoz csatolása (területi integritás védelme), minden megkoronázandó király hitlevél kiadási kötelezettsége, valamint a szabad királyválasztás jogának fenntartása abban az esetben, ha az osztrák és a spanyol ág fiága kihalna. A hitlevél kiadása a koronázás jogi előfeltétele, a királynak tehát azt a koronázás szertartása előtt kellett aláírva kiadnia úgy, hogy az országgyűlés a koronázás előtt átvehesse. Szövegét az országgyűlés és a király közös megegyezéssel állapította meg. Mikor a királyválasztási jog felfüggesztetett, törvényt is alkottak (1688. évi II. és III. tc.), amely kimondta, hogy a koronázásnak a jövőben is előfeltétele a hitlevélben foglalt cikkelyek előrebocsátandó elfogadása és a szokásos koronázási eskü letétele. E rendelkezést a Pragmatica Sanctio is kifejezetten érvényben tartotta. A hitlevelek törvénybe is becikkelyeztettek, még pedig rendszerint a koronázással egyidejűleg,ha azonban a koronázás az előd életében történt, akkor később, a trón tényleges elfoglalása után. A hitlevelet becikkelyező törvényt mindig az a király szentesítette, aki a hitlevelet kiadta. Az 1830. évi I. tc. értelmében ilyen esetben az uralkodás megkezdésének napjától számított féléven belül országgyűlést kell összehívni, a koronázáskor kiadott hitlevél becikkelyezése céljából. A koronázási eskü letétele a királyság megalapítása óta volt szokásban, de valószínű, hogy királyaink esküje eleinte csupán egyházi jelleggel bírt, azonban ez hamarosan közjogi tartalommal is kibővült.69A koronázási esküt, amelyről II. András idejéből (1205) származik az első emlékünk, a király a tulajdonképpeni koronázás után az országgyűlés és a nép jelenlétében szabad ég alatt tette le az alkotmány és a törvények megtartására. Tartalma voltaképpen a hitlevél rövid kivonata volt. Szövegét I. Ferdinánd óta szintén az országgyűlés állapította meg a királlyal egyetértésben és a hitlevéllel együtt iktatták törvénybe. Hosszú évszázadokon át a törvények éppen úgy nem írták elő kötelező jelleggel, hogy a király megkoronáztatása alkalmával hitlevelet adjon, s alkotmánybiztosító esküt tegyen, amint magát a koronázást sem írott törvény tette kötelezővé. A királyválasztás korában nem is volt szükség ilyen törvényekre. Az ősi alkotmányához és szabadságához ragaszkodó nemesség nem választott és nem koronázott volna meg olyan királyt, aki vonakodott volna a sok évszázados szokásnak megfelelő biztosítékokat megadni.  Ezt elrendelő törvény nélkül is, szokásjogi alapon, a hitlevél és az eskü a koronázás mellőzhetetlen érvényességi kellékének számított. Deák – reagálva az osztrák közjogász, Lustkandl törvényhozási jogot érintő kiterjesztő értelmezésére – megfogalmazta, hogy a hitlevél adása kötelezettség, amelyet az uralkodó, mint az ígért alkut szentesíti, tartalma meghatározott, s elemei a későbbi uralkodókat is kötik. A törvényhozási jog pedig a koronázott királyt illető jogosultság, amelynek során az elé terjesztett törvényeket vagy elfogadja, vagy elveti, s szíve joga szerint szentesítheti is. A hitlevél, tehát mint előfeltétel a koronázás attribútuma, teljesen más minőség, mint a törvényhozási eredmény.

Az osztrák császári cím

A Habsburg-ház több évszázados uralma alá tartozó területeket pontosan meghatározni meglehetősen nehéz feladat. A hozzávetőleges határok 1526-tól kezdtek kialakulni, amikor Ferdinánd, aki az alpesi német területek uralkodójaként már több címmel is rendelkezett, Magyarország és Csehország királya is lett. Ám még legalább 300 évig nem volt a birodalomnak saját neve, és csak úgy emlegették, mint a Habsburg-ház vagy a német-római császár tartományai. A svájci eredetű dinasztiából III. Frigyes volt az első Habsburg, akinek 1452-ben sikerült elérnie azt, amiért ősei is harcoltak: császárrá koronázták Rómában. A német-római császári korona ettől kezdve a birodalom fennállásáig (eltekintve VII. Wittelsbach Károly 1742-1745-ig tartó uralkodásának rövid idejétől) a Habsburg illetve Habsburg-Lotharingiai háznál maradt. Amikor azonban Napóleon császárrá koronáztatta magát, 1804-ben a Habsburgok is felvették a családjukon belül örökletesnek nyilvánított Ausztria császára címet, s hamarosan a csaknem ezer éve fennálló Német-Római Birodalom is megszűnt létezni (1806). „Bár isteni rendelésből és a Német-Római Birodalom választófejedelmeinek választása alapján olyan méltóságot hordunk, amelynek révén mi nem kívánjuk címünk és tekintélyünk növekedését, mégis, mint osztrák ház és a Monarchia uralkodójának arra kell irányítanunk gondoskodásunkat, hogy a cím és az örökölt méltóság egyenlőségét a vezető európai uralkodókkal és hatalmakkal fenntartsuk. Ez az osztrák uralkodót mind háza ősi dicsősége, mind állami nagysága és népessége miatt…megilleti…Ezt mérlegelve, érett megfontolás után elhatároztuk, hogy magunk és utódaink számára…ünnepélyesen felvesszük az örökös császári méltóságot.” E címmel az egységes Habsburg-monarchia közös uralkodója, a német-római császári titulustól függetlenül, először jutott egy területeket átfogó címhez, s a Habsburg-monarchia, mint olyan, először kapott hivatalos államnevet: Osztrák Császárság. Az új császári cím azonban csak a birodalom nyugati felén, az örökös tartományokban érvényesült, Magyarországra kiterjedő közjogi jelentőséggel nem bírt.  Az osztrák császári hatalomnak és címnek kiterjesztése Magyarországra az 1790-91. évi törvényekben megerősített közjogi helyzet módosítása lett volna, melyet a király egyedül jogérvényesen nem érvényesíthetett. Deák is figyelmeztet, hogy Magyarországgal nem az 1804. augusztus 11-én kiadott pátens közöltetett, amely az osztrák császári cím fölvételének elhatározó okmánya, hanem egy augusztus 17-én kelt külön leirat, mely ezt az elhatározást mintegy elbeszéli – ez a leirat sem volt a rendekhez illetve az országgyűléshez intézve, – és azt a biztosítást tartalmazta, hogy az új címből Magyarország alkotmányaira, jogaira, törvényeire vonatkozólag semmi változás nem következik. A Habsburgok dinasztikus hatalma több száz éven át fennállott történelmi határokat, nyelvek, kultúrák és világvallások határait lépte át, adott esetben szétszakítva az egymáshoz tartozókat, vagy összezárva azokat, akik között érdemi kapcsolat nem létezett. Mária Terézia, II. József és II. Lipót válaszoltak a kor kihívásaira, így a 18. században a Habsburg Birodalom modernizálódó állammá vált, mely nagy léptekkel haladt az európai élvonal felé. Ám a 19. század nagy szellemi áramlataival nem tudtak mit kezdeni. Sem a liberalizmussal, lévén ők a szent szövetségi Európa egyik tartópillére, sem a nacionalizmussal, lévén a Monarchia a 19. században is – minden összbirodalmi törekvés ellenére – nemzeti feszültségekkel teli állam volt. 

A vármegye

A Monarchia a jozefinista kísérlet és az erős centralizáció ellenére, a 19. század derekán, a polgári átalakulás küszöbén is húsz kisebb-nagyobb ország és tartomány laza halmaza maradt, a nemzeti fejlődés különböző, általában előrehaladt fokán álló tucatnyi nemzetiséggel. A Habsburgok laza, megújulásra szoruló birodalma így egyre több korrekcióra szorult. Európa átalakulóban volt, s a központosító törekvések közepette, az országgyűlés összehívása nélküli kormányzás és az alkotmánysértő rendeletek idején, a Magyar Királyság területén az alkotmányos ellenállás is erősödött: amelynek színtere a megye lett. A magyar vármegyerendszer, mint különleges önkormányzati rendszer, a hatalom gyakorlásában – akár a jogi normaalkotást, akár azok végrehajtását, illetve a normák megsértéséért járó szankciók kiszabását tekintjük – kulcsszerepet játszott. Lehetett a pozitív változásnak elősegítője vagy éppen akadályozója is. A nemesi vármegye legmarkánsabb kiváltsága a statútum alkotó jogkör volt, ehhez tartozott a követek utasításának joga. A vármegyei közgyűlésen körülírták azokat a lokális érdekeket, melyeket a választott követeknek képviselni kellett; s akik kötelesek voltak ennek megfelelően felszólalni és szavazni (követutasításos rendszer). A nemesi vármegye, a Habsburg birodalmi abszolutisztikus törekvésekkel szemben a nemesség politizálásának sokszor egyetlen színhelye, az alkotmány, a nemzeti önrendelkezés, a nemesség szabadságjogainak legfőbb védelmezője, így a Habsburg-uralommal szembeni nemzeti ellenállás legfontosabb helyi központja volt. A magyar közjog-történetben a megye a rendi gyűlés mellett mindvégig a hatalomgyakorlás alkotmányos tényezője maradt, különösképpen, hogy 1662-1681, 1687- 1715, 1765-1790 között nem hívták össze az országgyűlést, ahogy 1812-1825-ig sem. A reformkorban vita bontakozott ki a magyar vármegyék jövőjéről. Kossuth Lajos és a köré csoportosuló ún. municipialisták szerint a parlamentnek felelős kormány önmagában nem nyújtott elegendő védelmet a hatalom esetleges visszaéléseivel szemben. A vármegyék alkotmányvédelme – amint ezt a több évszázados gyakorlat is bizonyítja – további biztosítékot adhatott. Kossuth Lajos nyilatkozatát azóta is többször idézték: „[…] megyei institutio, ha képviseleti rendszerre alapítva a népszabadsággal összhangzásba hozatik s hivatásainak gyakorlatában a kor igényeihez idomíttatik, a kor individuális jogélvezetének leghatályosabb orgánuma, úgy nemzetünknek semmi európai intézményért, semmi szabatos papírgondolatáért cserébe nem adható, becses drága kincse lehet.” A centralisták – Eötvös József, Szalay László, Trefort Ágoston – is az önálló hatáskörű, de a parlamentnek felelős kormányt és garantált szabadságjogokat követelték, de úgy vélték, hogy ezzel egyidejűleg nem tarthatók tovább a magyar vármegyéknek a rendi alkotmány által biztosított széles körű jogosítványai. Természetesen a megyéket nem kívánták megszüntetni, csak alaposan átalakítani.  A jövőben megvalósítandó államkoncepciójuk lényege az „alkotmányos központosításban” rejlett, amely a népképviselet, azaz mindenkire egyformán vonatkozó cenzus alapján létrehozott országgyűlésen és a szabad községek és városok önkormányzatán alapult. 

dr. Szerencsés Anna (a szerző jogász és történész).

1 2 3

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top