Vígszínház: meztelenkedés a Hamletben

2018. június 11. hétfő, 10:45 Péterfy Orsolya KULTÚRA
Nyomtatás
vigszinhazmeztelenkedes 1 

Eszenyi Enikő Hamlet rendezése ez alkalommal is sokakban fájdalmas felkiáltójeleket szült: az ő Hamletje ifj Vidnyánszky Attila megformálásában tusakodik a nemi identifikációval, mintha nem tudná eldönteni, hogy férfiként hogyan definiálja önmagát és egy D.K. C. Todd szerint már megfogalmazott zavaros attitűdöt ölt magára, mely erős vonzalmat mutat tulajdon anyja iránt is. Ugrál a színpadon, a fel-le mozgó díszletelemeken, végig lihegi az előadást, valamit nagyon akar bizonyítani, ám sem a Shakespeare által megírt költői ént nem látjuk, sem átgondolt koncepciót az alakítása mögött.


Janett Adelmann Hamlet pszichéjét az anyjához kötött viszonyával jellemzi, aki meghatározza a kétféle apaképhez fűződő érzelmeit és kapcsolatát. Szerinte az egyetlen problémát az anya által megjelenített rossz minta okozza. Hamlet „a vízválasztó, aki aláveti magát az anya jelenlétének, ezáltal válik differenciáltabbá ez a dráma, és komplexebbé mint például a Julius Cézár vagy a IV. Henrik”. „A masculin identitás nem más, mint az az identifikáció, amellyel a fiú magát az igazi apjához hasonlítja, s egyszersmind megöli magában a hamis apát, annak érdekében, hogy Henryvé, Brutusszá vagy Hamletté tudjon válni.”

Hogyan válhatna Hamletté ifj Vidnyánszky Attila? Először is, szemmel láthatóan nem neki való a szerep, egy elvont értelmiségi hős helyett, egy groteszk, már-már abszurd Hamletet mutat be nekünk és újra meg újra kikacsint a közönségre, mintha visszaigazolást keresne játéka értelmére. Fölösleges a neccharisnya és a színészek játékában való részvétele (mely ugye nem a darab része, csak rendezői újítás akarhatott lenni) hiszen a női fűzőben feszengő Hamletnek semmi jelentősége nincs, devalválja figuráját ez a fajta megközelítés, eltűnik a tragikum, és egy abszurd hatásokkal élő hosszúra nyújtott performansz kötelezi a nézőt arra, hogy kivárja, mi lesz ebből. Ifj. Vidnyászky, ha valóban újszerű Hamletet akar, akkor indult volna el teljesen az abszurd irányába, melyet egész ügyesen megtett, mikor Poloniusszal beszélgetve, véresen köpte ki fogait, de akkor maradjon is abszurd, és ne akarjon hirtelen drámai hőssé válni egy ugrással, hanem ha kell dadogva, félszavakba tömörítve adja elő nagy monológjait. Sajnos, mivel nem választ a színész magának oldalt, sem egyértelmű koncepciót, sem nem abszurd sem nem klasszikus, zavaros az egész figura.

Hegedűs D. Géza vele szemben brillírozik Claudius szerepében. Mind gesztusai, mimikája, hanghordozása tükrözi azt a velejéig romlott hajlamot, ami e szerep esszenciája. Megdöbbentő azonban az a kép, mikor a király imádkozik. Áhitat helyett, itt egyszerűen meztelenre vetkőzve ostorozza magát egy rögtönzött medence mellett. Polgárpukkasztás vagy újabb abszurd elem? Nem derül ki. Ki-ki eldöntheti magában komolyan tudja-e venni Claudiust ezek után.

Párja, Gertrud, Börcsök Enikő előadásában valahogy nem találja meg a shakespeare-i karakter lényegét. Vihorászik, tipeg-topog lenge öltözékben (szinte minden Claudiussal közös jelenete ágyjelenet, vagy az ágy mellett történik), de hiányzik belőle a mély megrendültség a Hamlettel való párbeszéd során, ahogy az igazi anya attitűde is. A végén csak felhörög, halálában nem érezni annak jelét, hogy ő szánt szándékkal issza ki a méreg poharat, hogy fiát mentse. Figurája így lineáris marad, nem fejlődik.
vigszinhazmeztelenkedes 2
Fesztbaum Béla az, akit megtalált Polonius szerepe. Humoros figurát formált belőle, geggjei hatottak, önismétlése nevetést váltott ki, körülményessége úgyszintén. Üde színfoltja az előadásnak.

Orosz Ákos Laerteszként kicsit vad, kicsit túlontúl erőszakosra sikerült, ám ezt el lehet fogadni, hiszen minden értelmezés kérdése.

Ophélia, Réti Nóra bár ártatlanságot nem tud belecsempészni a figurájába, végül is megcsinálja amit kell, sőt tán többet is. Nem lehet érteni, miért kell félmeztelen legyen utolsó jelenetében. Talán arra appellált a rendezés, hogy a közönségben tetszést fog kiváltani, ha egy fiatal lány melleit megpillanthatják? Olcsó hatásvadászat, minden költőiséget mellőzve.

A Színész, Hajduk Károly előadásában szépen mond verset, azonban József Attila Ódája semmiképp nem találja meg helyét a darabban. Olybá hat, mintha a rendező egyszerre mindent bele akarna sűríteni ebbe az előadásba: posztmodernet, modernet, abszurdot valamint az interpretáció módozatait is, derridai dekonstrukciót, konstrukciót, lacani Hamlet-értelmezést, egyszóval mintha teljesen átgyúrta volna a darabot és laza összefüggéseiben a Hamlet-ből kiindulva alkotott volna egy post-strukturalista Stoppard Hamlet-képénél szignifikánsabb abszurd hőst. Ez azonban korántsem hasonlít William Shakespeare Hamletjére.

Összességében egy zavaros kép alakult ki bennem, aki valamit azért ért Shakespeare-hez. Hát akkor a néző vajon hogyan tudta interpretálni és befogadni mindazt amit látott? Voltak, akik szünetben már elmentek, két felvonás között, akik pedig maradtak a szokásos vastapssal jutalmazták a játszókat. A kérdés csak az, mennyiben a tanult, beidegződött tapsolást hallhattuk és mi az ami valóban az előadásnak szólt? Vajon mit értettek a látottakból ezek a “lelkes” nézők?
vigszinhazmeztelenkedes 3

(1) Janett Adelmann, „Man and Wife is one Flesh: Hamlet and the Confrontation with the Maternal Body” in Suffocating Mothers, 2, (New York, London: Routlage, 1992): 11- 12.

Szereplők:

Claudius Hegedűs D. Géza
Gertrud Börcsök Enikő
Hamlet ifj. Vidnyánszky Attila
Polonius Fesztbaum Béla
Laertes Orosz Ákos
Ophelia Réti Nóra e.h.
Horatio Király Dániel
Rosencrantz Csapó Attila
Guildenstern Zoltán Áron
Sírásó Kútvölgyi Erzsébet
Sírásó cimborája Venczel Vera
Színész Hajduk Károly
Fortinbras Gilicze Márta
Marcellus Borsi-Balogh Máté e.h.
Bernardo Szántó Balázs e.h.
Pap Viszt Attila
Osrick Takács Zalán
Francisco Szabó Mátyás
Katona Kovács Olivér

 

(3 értékelés)