Ugyanúgy futott az út,
most is, mint szokott,
bár a szellő vörös port hozott,
azon a kegyes délutánon,
valami mégis más volt,
a szembejövők arca vásott és fás volt.
Az utcán aztán a sétáló, mélabús iszap ott fogott,
erősen megfogott, s hazáig kísért.
Oda, ahol soha nem volt soha, eddig még.
Beléptem, s úgy éreztem,
éppen elszenderült a macska holtan
a tegnapi ingemen.
Halott volt, szennyes volt mindenhol mindenem.
Az iszap cuppogott,
s az ember eszét
leve oly lassan marta szét,
hogy mire felfoghatta már
rég az értelem végjátéka folyt,
s nem volt már határ,
odakinn sem odabenn, csak a holt.
Istenem!
Hát tényleg elnyelsz?!
Megsütsz előtte legalább, hogy finom legyek,
vagy nyersen, iszapban pácolva leled bennem kéjes kedvedet?!
Mit tegyek?
Szerettem a macskát, s itt az életet!
De az iszap mindent vitt,
felkent busás halál!
„All-in” a síró gerendák alatt,
vesztes játékkal mit matatsz, a győztes asztalán?!
A gát szakadt,
s oly világ dalát hozta el,
ahol a tücsök mást ciripel,
ahol halottat élő irigyel,
kiforgatott sírja fölött,
s mikor majd kifosztja azt,
koponyájából is kitépi tán a gazt!
Halottak közt a csend
cellakulcsát pörgeti,
a rend kezére csapva elveszi,
zsebébe nyúl és elteszi.
Lassan fordul a világ s szenderül.
Álmában mormol egy imát, belül,
de jussát batyuba kötve elveszi, kegyetlenül.
Aztán majd talán,
az ellopott holnap pirkadt hajnalán
nekünk is lesz otthonunk megint,
mert ha az élet mától el is veszett,
majd ha már iszapba fúrta szép fejét a nap,
ha már a bűnünk tőkéjéből nem lesz több kamat,
akkor talán elég lesz bánatunk neki,
a vörös iszap reményünk tovább már nem nyeli,
s tiszta házunk előtt áll majd akkor új életünk,
s vöröslő lúgtól érdes két kezünk
markolja majd más emberek szép kezét,
és soha, de soha többé nem ereszti szét.
2010. október 14.
Forrás: www.vekas.hu