Close

Titicaca-tó: nádszigetek lakói

A Titicaca-tó a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, Bolívia és Peru határán fekszik. Este érkeztünk meg Punoba, a Titicaca tó partján fekvő városba, ami elsőre nem ígérkezett érdekes helynek. A rövid főutcát hamar végigjártuk, és befizettünk másnapra egy hajós kirándulásra a Titicaca-tavon.
Hajnalban a vezetőnkkel és pár másik turistával a hajónk indulására vártunk. Az első úti cél az uros indiánok úszó szigetei voltak, de hogy pontosan melyik sziget, azt még a vezetőnk sem tudta. A szigetek turizmusát az urosok irányítják, minden reggel megnézik, hogy hány turista érkezett, és elosztják őket azok között a szigetek között, ahol fogadnak látogatókat. 

Az uros indiánok nagyjából kétezren lehetnek, és a Titicaca tavon a saját maguk által készített szigeteiken élnek, amelyeket a tavon növő totora nádból készítik. Az alap a gyökérzet, erre szövik rá nádból az újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan cserélni kell, mert a víz miatt elszaporodnak bennünk a paraziták. A szigeteket kötéllel rögzítik, de nagyobb viharok után megtörténhet, hogy az indiánok arra ébrednek fel reggel, hogy a szigetük darabokra tört.
Húsz perces hajókázás után érkeztünk meg,és az urosok már vártak minket.Vezetőnk megtanított minket egy ajmara nyelvű köszöntésre, ezzel üdvözöltük egymást. Minden szigeten egy kisebb csoport élt, amit egy választott főnök vezetett. Ő mesélt nekünk az életformájukról. A szigeten kevesebb mint tizen laktak, kis totora kunyhókban. Minden használati tárgyat, a házukat, és a szigetet is a nádból készítették el, sőt meg is eszik azt. A  vezetőnk szerint ezért nincs is szükségük pénzre, mert a tó mindennel ellátja őket. Bár ezt kissé nehezen hihetővé teszi az a lelkesedés, amellyel rá akartak beszélni minket a kis totorából készült ajándéktárgyak megvásárlására. 
Mindenkinek feltűnt, hogy a sziget összes lakója olyan, mintha fel lenne puffadva. A vezetőnk elmondta, hogy ez a szegényes étrend, a mozgáshiány, és a víz közelségének egyvelegéből származik, ami meglehetősen rossz életminőséget eredményez, mert már ötven évesen alig tudnak járni a reumától. Néhányan ezért megpróbálnak kiköltözni a szárazföldre, de ott előítéletekkel találják szembe magukat. Rögtön felismerni az urosokat az alakjukról és imbolygó, nem a szilárd talajhoz szokott járásukról. Így sokan inkább hamar visszaköltöznek a szigetekre, ahol egyébként kórház és iskola is van.
Majd egy kis bemutató következik arról, hogyan fognak halakat, de nagyon turista látványosság szaga volt az egésznek, amit az tetézett, hogy mindannyiunkat betereltek egy totora csónakba, természetesen plusz pénzért, és a „vamos a la playa” című slágert énekelve intettek búcsút nekünk. Innen egy büfészigetre mentünk, ahol szintén fogyasztanunk kellett volna, és ahol még láttuk, hogy egy másik csapat turistát is ugyanezzel a rítussal búcsúztattak. 
 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top