Ring Magazin

Szerda, 2018. November 21.
Szöveg mérete
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Címlap Kultúra KULTÚRA A szenvedés misztériuma - Beszélgetés Tornyai Gábor atyával (29. rész)

A szenvedés misztériuma - Beszélgetés Tornyai Gábor atyával (29. rész)

E-mail Nyomtatás PDF

szenvedes

A szenvedés témája már ideje érlelődött. Kisfiam, Péter, aki éppen tizenegy hónapos és mindig jelen van a beszélgetéseinken jártában-keltében olykor bizony hangosan méltatlankodva adja jelét annak, hogy éppen elesett vagy már enne valamit. Gábor atya ilyenkor mindig odaszól neki egy kedves mosoly kíséretében: „Ez az! Légy férfi! Szenvedj hangosan!”.

De miért van szenvedés?
Ez a kérdés a kezdetektől fogva jelen van az Egyház történetében. A Biblia már Jézus szenvedése előtt is foglalkozik az igazak szenvedésének kérdésével. Jób könyve gyakorlatilag arról szól, hogy Jób, aki bár egy igaz, istenhívő ember, mégiscsak szenvednie kell. Elveszít mindent, ami értékes számára: az egészségét, a gyermekeit, az egzisztenciáját, és tönkre megy a feleségével való kapcsolata is. A kerettörténet szerint, a sátán kéri Istentől, hogy tegye próbára Jóbot, mondván, hogy könnyen dicséri az Urat az, akinek minden rendben van az életében.

A bölcsességi irodalomban is találkozunk ezzel a gondolattal, hogy a gonoszok összefognak mondván „nézzük meg mi történik az igazzal, ha tönkre tesszük az életét”. Izajás prófétánál és a zsoltárokban is megjelennek a szenvedésről vagy a szenvedő szolgáról szóló történetek.

Azt mondhatjuk tehát, hogy ez a kérdés folyamatosan jelen van egy vallásos ember számára is: Miért van szenvedés? Miért engedi meg az Isten a szenvedést? Igazából a szenvedés értelmére nincs válasz. Maga az Isten sem ad választ a szenvedés értelmére.

Az isteni válasz az ember szenvedésére az, hogy mellé lép. Amikor Jézus szenvedéstörténetére nézünk, akkor azt látjuk, hogy az Isten a szenvedő ember mellett van, a fájdalmak férfija mellett, aki tudja, hogy milyen a szenvedés (Izajás próféta szavaival).

Isten tehát mellettünk van akkor is, amikor szenvedünk. Hogy fér meg emellett az a gondolat, ami sokakban motozkál, hogy esetleg maga Isten okozza a szenvedést, például büntetésképpen?
Pont ezért nehéz erről beszélni, mert nem tudjuk. Ha az Isten mindent tud előre, mindent lát előre, mindent ismer előre, akkor hol van a helye a szenvedésnek? Hol van a helye annak, hogy megengedi, hogy az ember szenvedjen? Azt szokták mondani, hogy akit szeretek, annak nem akarom, hogy rossz legyen, hogy szenvedjen.

De még a között is nagy a különbség, hogy megengedem, hogy valami megtörténjen vagy magam rovom ki a szenvedést büntetésként a bűnök miatt.
Ezért fontos, hogy milyen olvasatom van a szenvedéssel kapcsolatban, hogy próbatételként vagy büntetésként értelmezem-e. Benne van az is, hogy milyen az én istenképem, hogy a szenvedésben hogyan látom Őt. Eljuthatok odáig is a szenvedésben, hogy ha létezik ilyen mértékű szenvedés, akkor nincs Isten. A koncentrációs táborok túlélői közül sokan vannak, akik vagy megerősödtek a hitükben, vagy teljesen elzárkóztak a hitüktől, mert azt mondták, hogy nem kell nekik egy olyan Isten, aki megengedi, hogy emberek ilyen szörnyűségeket tegyenek.

A szenvedés kérdése nagyon szorosan összekapcsolódik a rossz kérdésével is, mert a szenvedésre nagyon sokszor úgy tekintünk, hogy ez rossz. Alapvetően benne van a szenvedésről való gondolkodásunkban, hogy az emberi életünk, a kényelmünk és a felszabadultságunk szenved csorbát, pedig léteznek már olvasatok is. Nem a szenvedés ténye a kérdés, hanem a szenvedés olvasata. Hogyan látom? Mit olvasok ki belőle? Keresztény emberként nem szabadulunk meg a szenvedéstől, hanem valamiféle értelmet nyer számunkra, mert képes leszek a kereszt fényében látni és azt mondani, hogy hasonlítok Jézushoz.

Ha megnézzük a reklámokat, szerintem a nagy részük a fájdalmakról szól. Izületi fájdalom, fejfájás, hasfájás, bármi féle fájdalom, a lényeg, hogy gyorsan múljon el az, ami megnehezíti az életemet. Ha jól tudom, a buddhizmus gyökerénél is valami hasonló van. Sziddhártha herceg, aki boldogan élt a királyi palotában mindenféle nehézség nélkül, egyszer csak találkozik a szenvedéssel és elkezd gondolkodni rajta, hogy hogyan tudna ebből a szenvedésből kilépni vagy kiléptetni. Arra jutott, hogy el kell tőle távolodni és szabaddá válni magától a szenvedés tényétől. Így, ha már nem ez válik fontossá, akkor már nem is kell vele törődni.A keresztény ember pedig azt mondja, hogy nem kell elfelejteni a szenvedést, hanem a szenvedő ember mellé oda kell lépni. Az Isten legalábbis ezt tette az emberért.

aszenvedes

Milyen értelmet tudunk adni a szenvedésnek? Milyen pozitív hozományai lehetnek?
Azért nehéz nekem erről beszélni, mert én nem találkoztam a saját életemben magával a szenvedéssel. Egy szerzetesnővér jut eszembe, aki nagyon beteg volt mielőtt meghalt és azt mondta, hogy „nem tudok imádkozni”. Kívülről nézve olyan szépeket tudunk mondani a szenvedés értékéről és értelméről. „Egyesülsz az Istennel, aki értünk szenvedett!”, „Ajánld fel a világért a szenvedéseidet és így értelmet nyer!”. Ezek persze igazak, de amikor az ember benne van, akkor nem tudom, hogy ez eszébe tud-e jutni, vagy inkább csak szabadulni akar tőle. Persze vannak olyan szentek – ami azt jelenti, hogy vannak olyan emberek – akik eljutottak odáig, hogy így tudtak rátekinteni a saját küszködésükre, de a természetes emberi reakció az, hogy menekülünk attól, ami rossz, ami fájdalmas. Sőt nem is csak emberi. Ha az állatokat vagy a növényeket nézem, ott is azt látom, hogy ami rossz neki, attól szabadulni akar. Ez a természetes reakció, mert az élet élni akar. A kereszténység azt mondja, hogy nem vagyok egyedül a szenvedésemben.

Az már az egyén hozzáállásától függ, hogy ezt hogy éli meg. Szent II. János Pál pápa például nem kért fájdalomcsillapítót. Ő tudatosan akarta megélni a szenvedést. Ez persze nem azt jelenti, hogy aki keresztény, az nem használhat fájdalomcsillapítót.

Eddig a fizikai értelemben vett szenvedésről beszéltünk, de ott van a lelki értelemben vett szenvedés is, ami ugyanolyan gyötrő tud lenni.
Igen és ettől ugyanúgy szabadulni akarunk. Mindkettőre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint az életemet megcsonkító vagy megnehezítő rosszra.

Elkerülni viszont senki sem tudja, előbb utóbb valamelyik formájával mindenki találkozik kisebb-nagyobb mértékben. Mi az, ami segíthet az elviselésében?
Az értelemkeresés.

Az értelemkeresés, ami nem azonos az ok kereséssel. Könnyű elakadni, ha állandóan a „miérteken” rágódunk…
Igen, de szerintem az ok keresés valahol az értelemkeresés alapja, mert ha tudom, hogy mi az oka valaminek, akkor tudom, hogy miért történik ez velem. És itt jön a kérdés, ha most a lelki értelemben vett szenvedésről beszélünk, hogy a környezetemben keresem-e az okot, és úgy élem-e meg, hogy mindenki, aki a környezetemben van bánt engem és milyen rossz nekem, vagy meglátom magamban, hogy én mit csinálok rosszul. Felmérem azt, hogy mi történik és meg tudom fogalmazni, hogy hogy tudok ebből továbblépni. De bele is tudok ragadni, mégpedig úgy, hogy felveszem a mártír szerepet. Ez egyfajta életvezetési technikává is válhat, hogy azt mondom, hogy „nekem milyen rossz” és eköré rendezem be az életemet. Nagyon sokan vannak, akik olyan szinten beleengedik magukat ebbe a szerepbe, hogy aztán nem is akarnak már kikerülni belőle, mert nem tudják elképzelni az életüket szenvedés nélkül. „Milyen szörnyű életem van!”; „Mennyit szenvedek a férjem, a feleségem, az anyósom, az apósom… miatt!”, „Engem arra rendelt a jó Isten, hogy végigszenvedjem az életem a családomért, a munkámért…” Ha benne hagyom magam ebben a szenvedésben, akkor képtelen vagyok a világot normálisan látni. Nagyon nehéz az ilyenfajta emberrel jól beszélgetni, mert ő ebben a rendszerben látja és értelmezi magát és a világot. Ha én elvenném tőle azt a lehetőséget, hogy szenvedjen, akkor a világot robbantanám szét körülötte, mert akkor át kellene rendeznie mindent az életében. Nagyon könnyen össze tud kapcsolódni a fizikai szenvedés egy ilyenfajta világlátással. A betegségem vagy a fájdalmaim miatt könnyű felvenni ezt a szenvedő hangnemet, ami miatt a környezetem nehezen visel el engem és ez az egész egy ördögi körré válik.

Azt szoktam mondani, hogy megváltoztatni embereket nem tudok, csak kiszeretni tudom a megrögzöttségeiből. Egy mártírkodós embert nagyon nehéz jól szeretni. Nagyon könnyen be tud indulni egy öngerjesztő folyamat. Szenved, a környezete nehezen viseli, szólnak neki, hogy hagyja már abba ezt a butaságot, gondolkodjon normálisan és akkor „lám-lám a környezetem bánt engem”, „milyen rossz nekem!”. Rossz esetben jönnek a pótcselekvések is, mint például a különböző függőségek, amikkel enyhíteni akarja a szenvedését. Ezért fontos, hogy hogyan rendezem be az életemet, mert annak megfelelően állok majd hozzá mindenhez.

Lehet például a szenvedésre, mint akadályra tekinteni, amit le lehet küzdeni. Így az ember a mélypont után megerősödve kerülhet ki a nehézségekből. Akár a saját magába vetett hitében is megerősödve („Ezzel is sikerült megbírkóznom!”).
Igen, de ehhez is az kell, hogy meg tudjam érteni azt a sötétséget, amiben benne voltam és, amiből akkor nem láttam kiutat. Meg kell látnom azt, hogy mi vezetett ki belőle, és hogy hogyan jutottam el odáig, hogy ki tudtam belőle szabadulni. Így visszatekintve ráláthatok arra is, hogy hová vitt el az a krízis, amiben benne voltam. Amikor benne vagyok, akkor nem azt látom, hogy ez egy jó dolog is lehet – egy krízis, ami után tovább tudok lépni – hanem azt látom, hogy ez egy szenvedés, egy rossz dolog.

Egészséges személyiség kell ahhoz, hogy visszatekintve helyesen tudjam értelmezni a dolgokat. Az egészségesen megélt hit segíthet ebben. Egy hívő ember gondolhat úgy is a megpróbáltatásokra, hogy az Isten megpróbál engem és megtisztít engem a szenvedés kohóján keresztül, hogy egészen lemorzsolódjanak belőlem azok a rossz berögzüléseim, amikhez ragaszkodtam. Amikor benne vagyok a szenvedésben, akkor ezeket nem veszem észre. Utólag magamra nézvén viszont mondhatom, hogy ezekre szükségem volt azért, hogy szabad és tiszta legyek.

Tehát a szenvedés képes béklyókat oldani.
Ha jól tudom értelmezni és nem ragadok benne, akkor igen. De mi az, ami ki tud engem mozdítani? Ez benne a nehéz. Normális esetben átmegyek a krízisen, a szenvedésen, letisztulok, átlátom, hogy mi történt velem: „ezt értettem meg belőle”, „így tisztultam általa”, „így szabadultam fel”. A másik eset, hogy beleragadok. Szenvedés például a gyász is, valakinek vagy valaminek az elvesztése.

Családtagként vagy barátként hogyan tudom segíteni azt, akin látom, hogy éppen beleragadni készül valamilyen szenvedésbe?
Szerintem csak azzal, hogy mellé állok. Amikor valaki belepörgeti magát a szenvedésbe, akkor nem feltétlenül hall és lát értelmesen. Észérvekkel mondhatok neki bármit („Miért gondolkodsz így? Nem így van.”, „Sokkal jobb lesz, majd meglátod!”, „Túl leszel rajta!”), de amikor benne van, akkor ő nem ezen gondolkodik, hanem azon, hogy mennyire rossz neki most, és hogy nem tudja, hogy mit csináljon. Itt a segítő számára az a kérdés, hogy ott tud-e állni mellette, el tudja-e viselni a rögeszméit.

Mellette állok és meghallgatom. De mi az, amit esetleg mondani tudok, és mi az, amitől jobb inkább tartózkodni?
Amit tudok neki mondani, ami számára is hiteles lehet, az az, hogy megértem őt. Elmondhatom, hogy én mit értek meg abból, ami neki most nehéz. Arról is beszélhetek, hogy én mit érzek azzal kapcsolatban, amit ő mondott vagy átélt. Esetleg elmondhatom, hogy én hogy lépnék, vagy mit csinálnék ebben a helyzetben. De arra figyelni kell, hogy ne mondjam meg neki, hogy ő mit csináljon.

Azt gondolom, hogy a szenvedő embernek (legyen szó akár testi, akár lelki szenvedésről) leginkább arra van szüksége, hogy abban kapjon megerősítést, hogy nincs egyedül ebben. Elvenni nem tudom tőle a szenvedést. Az orvostudomány már tart ott, hogy fájdalomcsillapítókkal segítsen, de egy beteg számára is nagyon fontos az, ha ott vagyok mellette és azt érzi, hogy nincs egyedül. Ha a kisfiad elesik és megüti magát, felveszed és megsimogatod. Nem tudod elvenni az ütés okozta fájdalmát, de megölelni megtudod. Szerintem talán ez az a gesztus, amit tudunk tenni. Az Isten is ezt csinálja. Nem magyarázza a szenvedést, hogy teológiai mélységeiben ez és ez az értelme, hanem fölveszi a keresztet.

Amikor az emmauszi tanítványok mennek az úton és szenvednek, hogy összetörött minden, amit elképzeltek, Jézus nem a tutit mondja meg nekik, hanem megkérdezi, hogy mi van velük és elkezd sétálni velük az úton. Elmondják a panaszukat, a bajukat, a fájdalmukat és csak utána kezd el arról beszélni, hogy mi volt az írásokban. Ez a melléállás. Megértem, hogy mi van vele, jelzem számára, hogy ott vagyok.

A betegek szentsége is egyfajta melléállás, aminek lehet az az üzenete, hogy „Nem vagy egyedül!”.
A betegek szentségének kiszolgáltatásánál gyakorlatilag nem mondunk semmit. Az elején csak ráteszem a kezem a beteg fejére és csendben vagyok. Nem csinálok semmit, csak rajta van a kezem és csendben vagyok. Csak ezután kenem meg az olajjal a homlokát és a két kézfejét, hogy enyhítsem azt, ami fáj neki. Az elsődleges gesztus az érintés, az hogy ráteszem a kezem a beteg fejére. „Itt vagyok melletted, nem vagy egyedül!”.


Szerencsés Dorka


Az illusztrációk Pesti Ráhel alkotásai


(4 értékelés)
 

Migráció-szürreál

Rab Irén a göttingeni egyetem finnugor tanszékének lektoraként Németországban élte a magyarok megszokott, rendszeres külföldi életét az egyetem, a könyvtár, az uszoda és az általa alapított helyi „magyar klub” remekül szervezett kulturális rendezvényei között. Élte dolgos hétköznapjait és a kedves egyetemi város mindennapi életét, kerékpározott, kutyát sétáltatott, szívesen társalgott a szomszédokkal...
De egy napon hirtelen valami megváltozott, a szavak és mondatok a göttingeni polgárok szájában mintha szögletessé váltak volna ( a magyarral szemben ) és bár maradt a szokvány mosoly, mégis növekedett a távolság közte és a város lakói között. Valami nem stimmelt (es stimmt aber nicht!) a kedélyes egyetemi város és a kínjukban kerítést építő magyarok helyi képviselője, vagyis önmaga (Rab Irén) között...
Egy lebilincselő könyv, Európa változásairól, tényekkel és humorral, Rab Irén: Helyzet van című kötete

A RING arca

Hogyan indult, hova jutott el, s melyek a legfontosabb értékei?

Tisztelt Olvasóink! Kedves Barátaim!

A ringmagazin.hu értékelvű közéleti, gazdasági, kulturális portál fejlesztésén gondolkozva, fontosnak tartok egy rövid visszapillantást, annak a tisztázását, hogy honnan indultunk, hova jutottunk el és melyek azok az értékek, amelyeket a jövőben is meg kell őriznünk. Szükségesnek tartom ezt abból a megfontolásból is, hogy másoknak is lehetőséget adjak a véleményeik, javaslataik elmondására.

A teljes cikk itt olvasható! 

Megjelent A Mi Otthonunk novemberi száma

amio 2018nov 

Bővebben az Otthon rovatban

Média a médiában

02.ecs.mediacimlap02.fz.mediaringor ring01.kg.media01.orkeny.media04.mzmedia

A sajtót, a nyilvánosságot és a valódi sajtót egyre inkább háttérbe szorító közösségi platformokat vettük nagyító alá összeállításunkban. Mi a hír, mi a vélemény és hol szentség, azaz a hitelesség. Hihetünk-e még a médiának? Kinek, minek, hogyan, miért, mikor? Az újságnak, a tévének, a világhálónak, a közösségi oldalaknak? Erre kerestük a választ. A fotókra kattintva tallózhatnak cikkeink között.

Hányan olvasnak bennünket?

Oldalainkat 630 vendég böngészi

bav logo kicsi banner