Ring Magazin

Hétfô, 2017. December 11.
Szöveg mérete
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Címlap Kultúra KULTÚRA Fiatal tehetségek 4. rész - Kurucz Ádám Konrád

Fiatal tehetségek 4. rész - Kurucz Ádám Konrád

E-mail Nyomtatás PDF

 

“Van-e létjogosultsága ma a versmondásnak?” Ez a kérdés motoszkált leginkább a fejemben, mialatt Kurucz Ádámmal, Latinovits-díjas versmondóval, színésszel és monodráma-estjeinek (vagyis verses színdarabjainak) rendezőjével beszélgettem. Az ő tevékenysége, azt hiszem, önmagában választ ad erre a kételyemre. Egyben jó érzéssel tölt el, hogy napjainkban, amikor az olyan fogalmak, mint a haza, vallás, nemzet kiveszőben vannak a világon, vannak még emberek, akik fáklyaként igyekeznek ezeket az értékeket őrizni.

 

A versmondás és a színpadi élet vonz téged. Hogy lehet, hogy egy ilyen lelkülettel először mégis inkább jogi irányba mozdultál el?


Középiskolás koromban kezdtem érdeklődni a versek iránt. Kollégiumi és iskolai ünnepségeken mondtam verseket; már akkoriban is indultam versenyeken, bár kezdetben ritkábban. Érettségi után nem is jutott eszembe, hogy művészi pályán tanuljak tovább. Azt gondoltam, ebből megfelelő megélhetésem nem lesz – tulajdonképpen egy sztereotípia, hogy nem lehet művészként megélni; és én hittem ennek.


A másik ok, amiért nem közelítettem elég bátran a művészethez, hogy mindig is nagyon jól tanultam. Remek gimnáziumot végeztem Kaposváron, és az eredményeim azt mutatták, hogy erős, versenyképes diplomát tudok majd szerezni. Budapestre mentem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karára. Konkrét tervem akkor ezzel nem volt, de reméltem, hogy a képzés öt éve alatt találok olyan irányt a jogon belül, ami érdekelni fog. Mentek is a szemeszterek, mindig jól vizsgáztam, de nem tudtam igazán szeretni, mintha mindvégig csak a kötelességemet teljesítettem volna; a kreativitásom nem mozgatta meg a jogi pálya.

József Attila: Kései sirató

 

Mi hozta meg a lökést ahhoz, hogy művészettel foglalkozz?


Hosszabb kihagyás után a második  egyetemi évemben már magamtól jelentkeztem egy versmondó versenyre. Akkoriban (2012 tavasza) tudtam körülbelül öt verset.  Úgy gondoltam, megmutatom magam: azokat a verseket vittem, amelyek középiskolában is úgymond “beváltak”: Vörösmarty Mihálytól A vén cigányt és Márai Sándor Halotti beszédjét. Hatvan jelentkezőből harmadik lettem! Ahogy mondják, evés közben jön meg az étvágy: ezen verseny után találtam egy internetes oldalt, ahol vers- és prózamondó versenyeket hirdetnek az ország minden pontján. Szinte azonnal jelentkeztem is a következő megmérettetésekre, és  nekiálltam tanulni az előírt verseket. Nem mindig lettem dobogós az elején, s ezt gyakran nem megfelelő módon kezeltem... Lázadó voltam és türelmetlen: szerettem volna kapásból sikereket elérni. Később aztán megtanultam, hogy nem feltétlenül az a jó, ha egyből jönnek az eredmények. Szerencsére volt türelmem kivárni.
 
Később a versmondás hozta meg a motivációt a színészethez, de a jogi egyetem végéig egyáltalán nem gondoltam, hogy nekem bármit is lépnem kellene ebbe az irányba.


A záróvizsgáim körül határoztam el (2015 tavasza), hogy jelentkezem a Színház-és Filmművészeti Egyetemre, hiszen az előbb említett versenyeken több olyan visszajelzést kaptam, hogy van tehetségem a pályához, próbáljam meg a felvételit. Első próbálkozásra, 23 évesen, úgy hogy senki sem készített fel, bekerültem a harmadik fordulóba, vagyis a hatszáznegyvenből a legjobb harmincegybe.  Innen már nem jutottam tovább a későbbi 12 fős színészosztályba. Ekkor azon kezdtem el elmélkedni, hogy hamarosan végzek mint jogász, és akkor csak ennyi volt a színészi pályafutás? Egy harmadik rostás felvételi?!


Úgy döntöttem, ha nem is sikerült a színi egyetem, akkor színésztanodába jelentkezem, OKJ-s képzésre. Több helyen próbálkoztam, s mivel a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskoláról hallottam a legjobbakat, ezt választottam. Ez egy három éves színészképzés; jelenleg az utolsó tanévem töltöm az intézményben,  mivel a képzés nappali tagozaton működik, így kis túlzással reggeltől estig bent vagyok hétköznaponként, s azt érzem, az elmúlt két évben szakmailag sokat fejlődtem, és nyíltak is számomra új irányok.  Ennek révén jött -többek között- A Pál utcai fiúk is a budapesti Vígszínházban.

 

Milyen érzés A Pál utcai fiúk című előadás szereplőjének lenni?


Nagy szerencsém van, hogy bekerültem ebbe a produkcióba; tulajdonképpen ez az első komolyabb színházi munkám. Fantasztikus érzés, hogy már egy éve játsszuk, és eddig több mint 110 alkalommal adtuk elő. Minden este teltház volt és van, ami átlagban 1030 embert jelent minden egyes alkalommal. Rajongók várják a főbb szereplőket előadás után a művészbejárónál, rajongói csoportok jönnek létre közösségi oldalakon. Nem mindennapi fogadtatása van tehát a produkciónak, s mi ezt nagy tisztelettel és szeretettel fogadjuk.

 

 


Térjünk vissza a versekhez! Van létjogosultsága ma verset mondani, monodrámákat rendezni?


Huszonéves fiatal vagyok: azt tapasztalom,  hogy a  világ kinyílt, behálóz minket a közösségi média, gyorsabbá vált az élet. Azt nézzük meg, amit akarunk, a vizualitás a meghatározó. Elhitették a mai kor emberével, hogy csak annak van értéke, ami dinamikus, amiben látványos koreográfiák és slágerszámok vannak. Miközben megfeledkezünk arról, hogy a katarzist megfelelő pillanatban  egy őszinte, hiteles emberi szóval, gesztussal vagy egy mély csönddel is el lehet érni. S ehhez nem kell zene, koreográfia; csak figyelni kell az előadóra, és arra, amit közvetíteni szeretne.

 

Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben


Nehézséget jelent, hogy becsábítsam az embereket az estéimre, ahol alapvetően verseket, prózákat mondok. A műsoraim nem szavalóestek; monodrámának mondanám azokat- cselekménnyel, díszlettel, mozgással, zenei aláestéssel, amelyekben a versek és prózai szövegek dominálnak. Idősebbek és fiatalok (olyanok is, akikből nem néztem volna ki, hogy fogékonyak a lírára) több esetben úgy jönnek oda hozzám előadás után, hogy mondják: nagyon jól esett nekik megtekinteni a műsort, előzetesen nem is vártak volna ilyen hatást.

 

Mi lehet az oka, hogy mégis kevesen foglalkoznak ma versolvasással és versmondással?


Sokan általános iskola alsó tagozatában kezdenek el verset mondani: a tanár javaslatára a diák  megtanulja az adott verset, majd elmondja egy-egy versmondó versenyen. Sok esetben látom azt, hogy mire leérettségizik a versmondó tanuló, már közel sem érdekli annyira a vers, mert sok esetben nem is önszántából foglalkozott velük. Vannak kivételek, akik maguk találnak rá ennek szépségére. De legtöbb esetben, aki nagyon korán kezdi el, korán kiég. Persze lehet, hogy én látom ezt rosszul.


Fontos hogy iskolában verseket olvassunk, költőportrékat tanuljunk, de a verselemzés  például engem sem hatott meg tanulmányaim során. Szükséges elemezni a verseket, de ez valahogy nem megfelelően van kialakítva. A verselemzés módszerei miatt sokan nem szeretik a verseket tanulni sem. Hozzá kell tennem, én sem tudom, mi lehet annak módja, hogy kezdetektől meghozzuk az érdeklődést a versek iránt.


Azt gondolom, aki érettebb fejjel bukkan rá ennek a szépségére, az hitelesebben és tartósabban tudja azt képviselni. Ezért is örülök, hogy én magam fedezhettem fel ennek a szépségét, érettebb fejjel, és senki sem erőltette rám. A versmondó versenyeken sokan vannak még, akik később kezdték. Egy kedves ismerősöm például 45 évesen találta ki, hogy verset fog mondani. Adottsága volt hozzá, és rövid időn belül szinte minden versenyt meg is nyert, amin elindult. Egy másik ismerősöm nyugdíjas korában döbbent rá, hogy több szabadideje lett, szeretné azt hasznosan tölteni: verseket olvas, megtanulja őket és versenyeken indul. Boldog ember. Ez teszi ki most az életét, ezáltal egyben társaságot is szerez, hisz alakulnak barátságok ezekben a körökben, minőségi kapcsolatok jönnek létre.

Magam sem gondoltam volna, hogy a versek révén akarok és tudok majd boldogulni. Ma azt gondolom, ez igenis járható út, ha az ember mindent rátesz erre, és nap, mint nap, de szó szerint minden nap keresi a lehetőségeket.


Mitől vagy megfelelő erre? Milyen kvalitásokra van szükség?


A monodrámának 45 percig érdekesnek kell lennie: nyilván senki sem tud erre egy általános receptet, mindenki csak sejtheti, hogyan lehet ezt elérni. A másik, hogy biztosan nem tudunk mindenki számára vonzóak lenni.


Több alkalommal mondták, hogy a hangom, orgánumom, férfias és komoly. Ez csupán egy adottság, ehhez fontos a megfelelő beszédtechnika, amit nem lehet félvállról venni, folyamatosan csiszolni kell.
 
Arany János: A walesi bárdok


Kell hozzá egyfajta “kiállás”: szenvedélyesen szeretnem kell, amit csinálok. Úgy kell felmennem a színpadra, hogy itt dolgom, küldetésem van, azért szerkesztettem meg a műsort, hogy azt végezhessem benne, amit végeznem kell, és persze amit szívügyemnek tekintek.


Olvasottnak is kell lenni. Verseket olvasok elsősorban, de például a jelenlegi Ady-műsoromhoz életrajzot, újságcikkeket, Adyról szóló írásokat is kellett persze. A műsorom rugalmas olyan értelemben, hogy nem csak a műsorban jelenleg szereplő mintegy 25 verssel és versrészlettel foglalkozom, hanem végigpörgetem ezen írásokat, verseket újra és újra, és amennyiben megtetszik egy újabb vers, már azon gondolkozom, hogyan tudnám beilleszteni a következő előadásba. Nagyon fáj, amikor ezt nem tudom kivitelezni, mert nem illik bele a koncepcióba; és ha beletenném, elvinné a műsort egy más irányba.

Kell hozzá küldetéstudat is: nagyon szeretném  határon túli magyar közösségekhez  is elvinni a műsort. Szerencsére nem olyasvalamit akarok “árulni”, amit nem szeretek, hanem azt, amiben hiszek, és amiben hittek előttem nagyon sokan.

 

Ez a küldetéstudat egyfajta nemzetépítő szándékot is jelent?


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebb cél, célok nélkül állok ki a színpadra. Magasztos a “nemzetépítő” kifejezés, miközben hiszek benne. Nem mindenkinek érték, hogy magyar, számomra az. Sokan azt gondolják, hogy akik büszkék a magyarságukra, és ezt kifejezik, akár csak egy verssel is, azok radikálisak, szélsőségesek. Ugyan, dehogy! Ez teljesen egészséges nemzeti öntudatról árulkodik, ami bennem is jelen van. Ugyanakkor vallom, hogy a nemzeti öntudat nem mehet egy másik nemzeti öntudat kárára. Legyen minden nemzetnek egészséges nemzeti öntudata, legyen büszke arra, hogy ő román, szlovák vagy osztrák. Én  is hadd legyek büszke a magyarságomra.

 


A nemzettudat miből fakad? Például a kultúrából, annak is vannak szegmensei, ezek egyike a költészet Meg kell találnom a megfelelő verseket, és érzem a motivációt, hogy egy megemlékezésen, nemzeti ünnepen, vagy akár egy Ady-műsoron elmondjam ezeket. Ady magyarsága is sokszínű volt, vannak nagyon kemény nemzetostorozó versei, ami után joggal kérdezhetnénk: “Ő magyar? Hogy merészel így beszélni a magyarságról?” Én mégis azt hiszem, sokkal inkább magyar volt, mint sokan ma, akik ezt harsogják. Rengeteget tett a magyarságért azzal, hogy kimondott dolgokat, új irányokat javasolt. Merőben újat hozott a magyarság életébe, nem véletlen, hogy ma is a nemzeti kultúra szerves része az ő életműve.


Sokan gondoljuk, hogy unalmas a vers, miközben bennünk van az arra való lelki és intellektuális igény, és ez megerősítést kaphat, ha hallunk egy megfelelő költeményt. Ha a nézők 10%-a úgy jön ki a műsor után, hogy felteszi magában a kérdés: „hogy is volt az a vers?” és felcsapja a verskötetet, vagy megnézi online, akkor már sikeresnek tekintem az estét. Többen írtak nekem, megköszönve a műsort, hogy “miattam” megtanulják valamelyik verset. Ez fantasztikus érzés, amit nem is igazán tudnék szavakba önteni.

 

Mit érzel, mikor megtanulsz egy új verset? Azonosulni szeretnél vele, vagy a saját gondolataidat kívánod megtalálnod bennük?


Jelenleg nagyjából 130 verset tudok fejből, de időről-időre változik, hogy melyik versek dolgoznak bennem jobban. Az azonosulás olyan szinten igaz, hogy jó, ha a költőről van némi háttértudásom: mikor élt, ki hatott rá, kire hatott, hogyan élt. Meg kell tanulnom a vers szövegét nagyon pontosan, rengetegszer kell gyakorolnom, és amikor kiállok, engednem kell, hogy hasson rám. Bíznom kell, hogy a szöveg kellően erős, hatásos, ezáltal meghozza a hiteles gesztust, kifejezésmódot, mimikát.

Azonban a versekben leírt élettapasztalatot nem feltétlenül igyekszem megélni a való életemben. Ha mondjuk az szerepel egy versben, hogy a költő megcsalta a párját, vagy öngyilkossági kísérletet követett el, nem fogom utána csinálni. Nem ettől leszek hiteles, hanem ha igazán mélyen le tudok szállni magamba, s kellőképp tudok empatikus lenni.


Akkor lesz érdekes az előadó, ha azt látod rajta, hogy az aktuális érzet hat rá, és úgy tűnik, mintha előadás közben találná ki a szöveget. Úgy kell verset mondani, hogy azt lássák, hogy most születik meg a vers.

 

Magad írtál verseket?


2012 körül szakkollégista voltam egy katolikus intézményben, ez idő tájt a versenyzéseken kívül magam is írtam verseket. Fél évig megszállottan írtam: üresnek tartottam egy napot, ha nem írtam legalább egy verset. Néhány lapba el is küldtem párat, meg is jelent 1-2 versem kisebb újságokban. Aztán egyik napról a másikra elszállt az ihlet, nem érdekelt, nem motivált többé. Ma sem érzem a motivációt feleleveníteni és feldolgozni őket. Inkább szeretem a verseket megtanulni és előadni. Azok megírása nem az én feladatom - legalábbis jelenleg biztosan nem az.

 

Színészek és versmondók között ki számít példaképednek?

 

Véleményem szerint régebben a színház és a film dominánsabban meghatározta a színészek életét, mint manapság. Sajnos a legtöbb ilyen mentalitású - és ekkor élő- színészt nem ismertem. Voltak olyan kiváló színészeink, akik köré egyfajta kultusz épült, gondoljunk például Jávor Pál, Karády Katalin, Páger Antal, Darvas Iván életútjára és munkásságára.


Példaképek a régi nagyok, de nem szeretném utánozni őket. Inkább abban követendőek számomra, hogy mindent rátettek a művészi pályára: tudták, hogy ezt kell csinálniuk, ehhez értenek leginkább.

 


Mécs László: A királyfi három bánata

A versmondás terén Kaszás Attila valamint Sinkovits Imre előadásmódja tetszik különösen. Latinovits Zoltánt sem lehet megkerülni persze: mikor elkezdtem a versmondást, sok-sok felvételt hallgattam meg tőle. Akarva-akaratlanul hat az emberre, elkönyveli egyfajta etalonnak. A laikusok szemében - a versmondás terén -  talán csak a Latinovits-kép él, de nem szeretném, hogy az ő fényében ítéljenek meg engem.

 

Mi vagy te igazán? Színész, monodráma rendező, vagy versmondó?


Januárban Marcaliban egy 25 perces műsort készítettem felkérésre. Ott nyilatkoztam egy hasonló kérdésre, hogy nevezhetném magam Dr. Kurucz Ádám Konrád jogásznak, vagy Kurucz Ádám Konrád színésznek. Egyik sem megfelelő számomra, én egyszerűen csak Kurucz Ádám Konrád vagyok, ugyanolyan ember, mint bárki más.
 
Van egy titulus viszont, amit szívesen használok s úgy gondolom, használnom is illik: Latinovits-díjat nyertem 2017 nyarán a “színészkirály” nevét viselő országos vers-és prózamondó versenyen Balatonszemesen, így ha meghívnak egy rendezvényre, akkor azt írom magamról: Kurucz Ádám Konrád Latinovits-díjas versmondó. Lehet, hogy ez a cím kissé furcsán hangzik, hiszen sokak szerint mindenki versmondó, aki elmondott már egy-két verset. Szerintem ez nem így van. Kevesen használjak ma már a “versmondó” megnevezést. Azt hiszem, szeretném a fogalmat mintegy forradalmasítani, s persze ahhoz méltó módon képviselni a magyar líra gyöngyszemeit.


Nem szeretném, hogy a jogi végzettségem determináljon, nem vagyok egy jogi síkon gondolkodó ember: véleményem szerint nem lehet egy szakma alapján megítélni egy embert, a személyiség ennél jóval összetettebb.

Milyen terveid vannak a jövőre?

Amint megszerzem a színész papírt, fel fogom keresni a budapesti színházak javát. Megérdeklődöm, vannak-e lehetőségeik számomra. Ha nem is leszek főszereplő egy előadásban, szeretnék mindenképp színházi munkát, munkákat (is) végezni. Az Ady-műsort még tovább javítgatom, emellett szeretnék új műsort is legkésőbb nyár elejére készíteni. Úgy gondolom, ezúttal nem  egy konkrét alkotóra, hanem egy adott témára koncentrálva. Iskolákba, művelődési házakba, határon túlra is szeretném vinni a műsoraimat. A szinkronizálást is szeretném kipróbálni. Jelenleg is járok forgatásokra, főként statisztaszerepeket kapok, de örülnék, ha a jövőben komolyabb szerepek is jutnának nekem; egy mai magyar sorozatban is szívesen játszanék.


A legfontosabb számomra, hogy a magam ura legyek -  a szabadságomat az teljesíti ki, ha hívnak verset mondani, műsort adni, színészi munkát végezni, és én szabadon dönthetek ezen munkák elvállalásáról.


(6 értékelés)
 

Hozzászólások  

 
0 #1 Ambrus Zoltán 2017-12-08 10:41
Öröm volt olvasni az interjút. Megfelelő kérdésekkel és kielégítő válaszokat olvashattunk. Fontos lenne a jövendőben még több versmondóra, mert az élő előadások megkedveltetik az emberekkel a verseket. Egy nívós Ady- vagy József Attila előadás után az érdeklődő fellapozza a költő életrajzát, fontosabb verseit, felidézi a szerelmes versek címzetteit...stb. Általános iskolában vagy közép iskolában jelenleg az a gond, hogy ritkán olvasunk hangosan verseket, pedig minden versnek van valamilyen ritmikussága ami a szöveghez tartozik. Fontos lenne továbbá a "verselemzések" átgondolása is, nem azt erőltetni, hogy az irodalomtudósok nak mit jelent a vers, hanem a befogadóból, olvasóból milyen érzéseket vált ki.
Idézet
 

Migráció-szürreál

Rab Irén a göttingeni egyetem finnugor tanszékének lektoraként Németországban élte a magyarok megszokott, rendszeres külföldi életét az egyetem, a könyvtár, az uszoda és az általa alapított helyi „magyar klub” remekül szervezett kulturális rendezvényei között. Élte dolgos hétköznapjait és a kedves egyetemi város mindennapi életét, kerékpározott, kutyát sétáltatott, szívesen társalgott a szomszédokkal...
De egy napon hirtelen valami megváltozott, a szavak és mondatok a göttingeni polgárok szájában mintha szögletessé váltak volna ( a magyarral szemben ) és bár maradt a szokvány mosoly, mégis növekedett a távolság közte és a város lakói között. Valami nem stimmelt (es stimmt aber nicht!) a kedélyes egyetemi város és a kínjukban kerítést építő magyarok helyi képviselője, vagyis önmaga (Rab Irén) között...
Egy lebilincselő könyv, Európa változásairól, tényekkel és humorral, Rab Irén: Helyzet van című kötete

A RING arca

Hogyan indult, hova jutott el, s melyek a legfontosabb értékei?

Tisztelt Olvasóink! Kedves Barátaim!

A ringmagazin.hu értékelvű közéleti, gazdasági, kulturális portál fejlesztésén gondolkozva, fontosnak tartok egy rövid visszapillantást, annak a tisztázását, hogy honnan indultunk, hova jutottunk el és melyek azok az értékek, amelyeket a jövőben is meg kell őriznünk. Szükségesnek tartom ezt abból a megfontolásból is, hogy másoknak is lehetőséget adjak a véleményeik, javaslataik elmondására.

A teljes cikk itt olvasható! 

Kína Európában - Budapesten

01kinaicsucs.nagy resize resizeselyemut resize resizekakas resize resizekinaiak resize resizerepter resize resizeparlament resize resize
Budapest középpont lett: Közép-Kelet-Európa és Kína legmagasabb rangú politikusai, pénzügyi, gazdasági vezetői találkoztak ép itt. Vonultak a delegációk, bénult a város, sokkolódott a sajtó, özönlöttek a hírek. Aláírták, elindították, megindul, elkészült, átadták, átvették. Összeállításunkban Kína és a csúcstalálkozó szerepét igyekeztünk összefoglalni. 3 nap számos cikk - képeinkre kattintva és oldalainkon tallózhatnak a beszámolók között.

Hányan olvasnak bennünket?

Oldalainkat 1042 vendég böngészi

bav logo kicsi banner