…lényegében az, hogy katolikusként viselkedjenek, hisz minden megnyilvánulásukkal, gyakran igencsak közvetetten ugyan, de az egyházat képviselik. Miért is érdemes ezen elgondolkodni? A katolikus egyház egy kétezer éves intézmény – ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy a történelem viharában több esetben is hibás, vagy legalábbis megkérdőjelezhető döntéseket hozzon. De vajon a történelmi bűnök, vagy a nem katolikusként viselkedő katolikusok váltanak ki több ellenszenvet a nem vallásos embertársaknál?
Történelmi bűnök
Ismerjük a katolikus egyház bűneit a történelem során: többek között ilyen a vallásháborúk alatt kiontott életek, vagy a geocentrikus világképhez való makacs ragaszkodás, amely Giordano Bruno máglyahalálán túl szintúgy további emberéletekbe került. A sort lehet folytatni a fanatikus hit boszorkányégetésbe fajulásán át az inkvizíció kétes munkálkodásáig, vagy az erőszakos hittérítésig, mely más kultúrákat és vallásokat sértett.
Habár a katolikus egyház Jézus által alapított intézmény, azonban földi, esendő emberek vezetik, így hozhatnak és hoznak is hibás döntéseket. Természetesen ez nem lehet kifogás bármely bűnre, azonban II. János Pál pápa 2000-ben az első nagyböjti szentmiséjében hivatalosan bocsánatot kért a világtól és az érintett emberektől az egyház összes múltbeli és jelenlegi bűneiért.
Persze bűnök azóta is derülnek ki, mint például az utóbbi évek megdöbbentő és gusztustalan pedofilbotránya. Az utóbbi években ez mélyen csorbította az egyház hitelességét és tekintélyét. Ugyanakkor lehet, hogy másra is oda kellene figyelni…
A hétköznapi emberek felelőssége
Távoli lesz az asszociációm, a hangsúly nem azon van, hogy ki mondja, hanem a tartalmon. A hetedik pecsét című filmben a nyilas diktatúra embere kifejti, hogy a fennálló rendszer ellenségei nem a látványos akciók elkövetői: nem a pártházra bombát dobók, nem a hivatali épületek falait telefirkálók. Ilyenekből csak néhány van, ezeket majd elkapják és megölik. Ami az igazán lényeges kérdés, hogy mit gondolnak azok a hétköznapi emberek, akik nem tesznek ilyen látványos ellenálló akciókat: akik munka után a kocsmában megisznak néhány sört, beszélgetnek, majd hazamennek – ők mire gondolnak, ez a lényeges.
Azoknak a papoknak, akik gyerekeket molesztáltak, kiderült a bűnük, és végül menesztették őket. Miért? Mert undorító, erkölcsileg és egyben jogilag is bűnös cselekedeteket vittek végbe. Az egyházhoz tartoztak, de hamisan közvetítették, hamisan képviselték azt. Ugyanakkor gyakran nemcsak ők rombolják az egyház hitelességét és méltóságát,– ezekből szerencsére kevés van – hanem azok a hívő katolikusok is, akik szóban és papíron katolikusok, valójában azonban nagyon távol állnak ettől. Nem a bűnös papok tetteit mentem fel, csak arra hívom fel a figyelmet, hogy a néhány kirívó eset helyett (melyet a média természetesen boldogan felkap) jobban formálhatja az egyházon kívüliek véleményét az, hogy milyennek látják az egyszerű, hétköznapi katolikusokat. Akikkel együtt dolgoznak, együtt vásárolnak, vagy együtt töltenek mondjuk egy kirándulást. Nyitott, megértő és szeretetteljes embert látnak benne? Vagy egy dogmatikus okoskodót, aki lenéz bárkit, aki nem pont úgy gondolkodik, mint ő?
A rossz képviselők
Ez utóbbi az egyház rossz képviselője. Habár nem követ el undorító tettet, de megkísértette őt az egyik legnagyobb bűn, az előző írásomban már említett Szentlélek elleni bűn. A Szentlélek, mintegy lelkiismeretként tudtunkra adja, ha bűnt követtünk el. Amennyiben azonban önmagunktól eltelve nem veszünk, vagy akarunk tudomást venni erről, akkor elnyomjuk a Szentlelket, a harmadik isteni személyt, a legnagyobb bűnt elkövetve ezáltal. Hiszen amennyiben képtelenek vagyunk szembenézni a bűneinkkel, nem is tudjuk megbánni őket, akkor megtisztulni sem leszünk képesek, és így a megbánás általi megtisztulás nélkül az életünk során felhalmozott bűnök egyre csak tornyosulnak rajtunk. Barsi Balázs atya így fogalmazta meg:
„(…) a bocsánat befogadása ellen irányul, hiszen a Lélek az, akinek első tette, hogy ránk bizonyítja a bűnt, hogy azután az igaz bűnbánatra elvezetve az isteni megbocsátásban is részesítsen.”
Ez a dölyf gyakran a vallásos embereket jobban megkísérti, mint a nem vallásosokat. Hisz az emberi gyengeségben az is benne lehet, hogy valaki a vallási tudatához egyfajta felsőbbrendűségi érzést is kapcsol. Ami egy tévút. Erről Jézus is beszélt:
„Az elbizakodottaknak, akik meg voltak róla győződve, hogy igazak, s a többieket megvetették, ezt a példabeszédet mondta (Jézus): „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. – A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! – Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”
Az elbizakodottság, fölényesség érzés a vesztünket okozhatja, még akkor is, ha azt a hit nevében tesszük. Nehogy úgy járjunk, mint az a pökhendi adósságvégrahajtó, aki az egyházra hivatkozik bűnös tette során Pasolini Canterbury mesék című filmjében: a kapzsi adósságvégrehajtó egy szegény öregasszonyhoz tart, útja során csatlakozik hozzá az emberi alakba öltözött ördög. Amikor odaérnek, az öregasszony nem tudja, hogy a másik személy az ördög. Az adósságvégrehajtó az asszonyt az egyház felé egy nem létező tartozására hazugon hivatkozva megfenyegeti: lefoglalja még az egyetlen értékét, az üstjét is. Az asszony sír, könyörög, de ez nem hatja meg őt. Így amikor az asszony azt mondja, hogy vigye el őt az ördög az üsttel együtt a pokolba, az ördögnek megesik a szíve rajta, és azt mondja a végrehajtónak:
„Testvérem, ne vedd rossz néven. Elviszlek üstöstől annak rendje s módja szerint. Estére már a pokolban leszünk.”
A legnagyobb ellentmondás abban feszül, hogy a katolikus egyháznak nyitottnak kell lennie, és a fő ismertetőjelének a szeretetnek kell lennie. Jézus mondta: „Arról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretitek egymást”. Ezzel szemben gyakran azt a kritikát hallom nem vallásos emberektől, hogy a katolikus emberek és közösségek sok esetben zártak, egyfajta elitista hozzáállással elutasítják, sőt olykor le is nézik a nem hívőket. Ez nem a szeretet megnyilvánulásának jele, és ezáltal az ilyen emberek is rosszul képviselik az egyházat. A szeretetnek sugárzónak kellene lennie, úgy, hogy másoknak is feltűnjön és vonzó legyen. Hogy vágyat érezzenek aziránt, hogy felnőtt, nem vallásos emberként belépjenek a katolikus egyházba, amely egyébként egy lassú és intenzív lelki vezetéssel járó út.
Mit tehet az a katolikus, akiben nem a szeretet munkálkodik, esetleg az a fajta dölyf is megjelenik benne, hogy a nem vallásosokat és önnön bűnét lekicsinyli? Először is ezt fel kell ismerni, azt hiszem, egy alapos lelkiismeret-vizsgálat segíthet, majd azt követően egy gyónás, ezáltal talán még tovább tud épülni a hite, még előbbre is tud majd lépni abban. Scorsesi filmjében azt mondja Jézus: „kiűzzük az ördögöt, akár a beteg emberekből, akár a gazdagokból, akár a templomból”. Ez a cikk egy figyelmeztetés arról, hogy vallásos emberként is képviselhetjük rosszul egyházunkat, ennek felismerésében önmagunk alapos elemzése, valamint a nem vallásos emberek reakciói a vallásunkról is segítségünkre lehetnek.
A következő részben/részekben olyan pozitív példákat említek, melyek inspirálóak lehetnek bárki számára.
Források:
http://www.origo.hu/nagyvilag/20000312ii.html
Barsi Balázs atya honlapja: http://www.barsibalazs.hu/
Bibilia (Jn 13,35, Lk 18,9-14)
Pier Paolo Pasolini (1972): Canterbury mesék
Martin Scorsese (1982): Krisztus utolsó megkísértése
Képek:
https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1glyahal%C3%A1l
Fábri Zoltán (1976) Az ötödik pecsét
Pier Paolo Pasolini (1972): Canterbury mesék
Martin Scorsese (1982): Krisztus utolsó megkísértése