Close

Ez itt most Prága 8. rész – Honvágy

Kicsit korábban történt, úgy november közepe tájékán. A kimerültség a munkától, Magyarország hiánya, vagy az anyukámmal történő találkozás hónapokon át tartó elmaradása? Nem tudom pontosan megmondani, melyik érzés volt a legerősebb, mely arra ösztönzött, hogy hirtelen egy röpke szabadságot kérjek a munkahelyemen, és hazautazzam a hétvégre.

 

 

Mégis furcsa ez az egész, tizenegy hónap után először éreztem azt, amit előbb-utóbb minden külföldön élő ember megél, de mindenkinél mást-mást jelent, és az intenzitása is személyenként változó. A legegyszerűbben ezzel a szóval lehet leírni: honvágy. Pontos választ nem tudok, miért éppen most jelentkezett nálam, inkább azt tudom, hogy miért nem éreztem egészen eddig. Ugyanis alapvetően nem igazán éreztem magam külföldön. Amire kiköltözésemkor számítottam, vagyis hogy a magyar és a cseh kultúra közti különbségeket azonnal érezni fogom, nem igazolódott be. Érthető persze, hogy nem volt különösebb kulturális sokkom, mivel egy földrajzilag is közel eső, valamint hasonló kultúrájú, szintén visegrádi országról van szó.

 

November elején valahogy mégis azt kezdtem el érezni, hogy itt mások az emberek. A távolság nem a nyelvben, vagy a viselkedésben keresendő, talán inkább abban, amit a kulturális különbségek elemzői is leírtak: a kultúra hagymaszeletei közül a legmélyebb, nehezen megfogalmazható és szemmel egyáltalán nem látható belső szeletek, vagyis az értékek terén nem tudok a csehekkel együttmozogni. Talán kellett nekem ez a tizenegy hónap, hogy erre rájöjjek és megérezzem. Nem egyszerű ez, mivel nem tudtam egyértelmű értékbeli különbséget leírni köztem és a csehek között, ezáltal e különbség megfoghatatlan és kibeszélhetetlen maradt. Egyszerűen csak éreztem, hogy nem ide tartozom, és soha nem is fogok teljesen.

 

 

 

Hanem Magyarországhoz. A csodálatos tájakkal, népművészeti értékekkel, izgalmas történelemmel rendelkező országhoz. Más szemszögből az annyiszor kritizált, történelmében tragikus sorsú, régóta korrupt vezetésű, rengeteg meggyötört és életunt embert magán hordó, és még sok egyéb téren is megviselt országhoz. Nem lehet függetleníteni magam attól, hogy magyar az anyanyelvem, magyar iskolába jártam, így az egész világot ebből kiindulva látom. Nem lehet megtagadni a hazát. Mint Ady versében a föl-földobott kő, aki ide tartozik, valahogy mindig visszatér, akár csak lélekben, vagy testben is.

 

Budapestről utaztam hazafelé, és át kellett szállnom Devecserben, ahol másfél óra várakozási időm volt a csatlakozó busz érkezéséig. Nem kötődöm ehhez a városhoz, mégis, ahogy a rövid kis várakozási idő alatt sétálva láttam az emléktábláját a néhány éve történt iszapkatasztrófának, ahogy láttam a munkába igyekvő embereket, a kedves boltost, aki kicsit talán meg is lepődött nyíltságomon, azt éreztem, mint Radnóti: „tudom, milyen a házfalakról lecsorgó fájdalom”. Hazaérkezvén a kis városkámban szintén tettem egy egyedüli, ámde korántsem magányos sétát. Nem voltam magányos, hiszen elkísértek emlékeim, szinte filmszerűen láttam a parkokban, tereken és a vár tövében önmagam kisgyerekként, az általános iskolás társaimmal együtt játszani. Láttam, ahogy szomorúan sétáltam haza egy viszonzatlan diákszerelem miatt. Láttam, ahogyan a másnapi dolgozatról beszélgettünk, és aggódtunk, vajon minden feladatot meg tudunk-e majd oldani. Egy kellemes nosztalgia fogott el, ugyanakkor egyfajta szomorúság is: ez mind elmúlt, és már soha többet nem jöhet vissza. Felnőttünk, szétszéledtünk és mindannyian intézzük a magunk ügyes-bajos dolgait. Prága szép, de ezt nem nyújthatja nekem, ezért haza kellett jönnöm, hogy a múltból erőt meríthessek a jövőre. Hogy folytatni tudjam. Természetesen folytatni is fogom. Csak az egyik, bár nem elhanyagolható indokom erre, hogy e cikksorozat keretében sok dologról nem írtam még, amiről szeretnék.

 

Még egy gondolat: vajon ahol éppen tartózkodunk, és otthon érezzük magunkat, az jelenti/jelentheti a hazát, vagy csak az, ahonnan indultunk, és ahova a gyerekkori emlékeink kötődnek? Még korábban a prágai munkahelyemen egy német-magyar családból származó munkatársamnak azt mondtam, hogy a hétvégén hazautazom. Ekkor a magyar kisvároskámra gondoltam. Ő azt kérdezte, „Furcsa, hogy azt mondod, haza. Hát nem oda mész ’haza’, ahol éppen laksz? Arra is a ’haza’ szót használod.” Azt hiszem, számomra az igazi haza már örökre Magyarország lesz, ahova kisebb-nagyobb intenzitással, de mindig vissza fogok vágyni. Külföldön élő magyarok, határon túli magyarok, számotokra mi jelenti a hazát?

 

 

 

Grafika: Varga Zita, https://www.facebook.com/wulpiland

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top