Close

Jelenlét – Gondolatok a szerelemről

Jókai egyik novellájában a hős lovagnak egy fényképről megtetszett a királylány. Az élmény olyan mély benyomást tett rá, hogy onnantól kezdve életének legfontosabb mozgatórugójává vált, hogy legalább egyszer élőben is láthassa az imádott hölgyeményt. Erre egyetlen lehetősége nyílt: katonának állt, háborúba ment, a harcok során elvesztette egyik lábát, és amikor a királylány találkozott a harci sebesültekkel, egy pillanatra megérintette őt. Megérte a sok kín ezért az egyetlen pillanatért? Számára igen, az az egy pillanat olyan fontos volt számára, hogy bármit odaadott volna érte.

 

 

Most is létezik

 

Néhány éve történt velem. Hosszabb ideje nagyon rossz hangulatban voltam, egyik alkalommal panaszkodtam valakinek: mostanában nem találom a helyem, mindent unalmasnak látok, és társasághoz is alig van kedvem. Azt a meglepő választ kaptam, hogy imádkozzam a leendő feleségemért. Első gondolatom erre: „Tényleg? Hogy jön ez most ide?” Ugyanakkor egy röpke pillanat alatt sikerült kimásznom ezzel a magam által kreált pokolból: belegondoltam, hogy még nincs feleségem, de az a lány, a leendő feleségem most is létezik valahol. Nem tudom, mit csinál éppen: zenét hallgat, kirándul, vagy épp elhagyatottnak érzi magát és egyedül sír a szobájában? De az is lehet, hogy épp a jelenlegi kedvesével tervezi a jövőt. Talán közeli barátról van szó, akivel jelenleg ez fel sem merülne, de az is lehet, hogy még egyáltalán nem is ismerem. Vagy épp az a lány, akivel csupán néhány mondatot beszéltem eddig, amíg valaki másra vártam? Nem tudhatom. De él valahol. És valamire még szüksége van a boldogsághoz. És ez én is lehetek. Egyelőre még nem köt össze minket különösebb kapocs. Vagy lehet, hogy mégis?

 

 

„Ő már előre látott téged is”

 

Egy animációs filmben minden ember kezéből egy kötél nyúl az égbe. Amint valaki megtalálja az igazi párját, ráébredhet, hogy ha lassan és óvatosan mozgatja a kezét, enyhén mozdítani tudja a másik kezét is az égbe nyúló kötél által. Bár nagyon szépnek tartom, mégsem gondolom, hogy két ember ennyire egymásnak lenne teremtve, mint ahogy azt az idealisztikus „igazit” kereső emberek elképzelik. A teremtés inkább ott kezdődik, ahol tudatosan eldöntjük, hogy az a másik lesz az igazi. Akárhogy is van, ez a másik nem csak számodra fontos. Ugyanis ha valaha létezett bárki, aki őszintén boldognak akart téged látni, ő már előre látta a társadat is. Nem pontosan a személyt, annak fizikai és szellemi tulajdonságaival, hanem mint a teljességed és boldogságod hordozóját. Egy kisvárosi költő, Egerszegi Ferenc így fogalmazta meg:

 

„… Az élet szép, merész szálakkal kötöz hozzánk sorsokat. Egyik apánk volt, másik jó barát egyforma szívvel, amely csak szeret. Aztán anyánk, ki féltve kisfiát, tört testében a fáradt erezet csak értünk dobta, lüktette a vért, mert bennünk bízott, csak nekünk remélt.

Most értem csak: ő már előre látott Téged is. És mindazok, akik engem boldognak kívántak, előre láttak bennem Téged is. Beleképzeltelek életembe a símogató nyári illatok; és menjünk bár a végtelenbe, én már csak Veled ballagok.”

 

Ilyen lelki társa lehetett Szerencsés Károly történész, író számára a felesége, akit G.-nek nevezett, így írt róla:

 

„Olyan képességei voltak már akkor is, melyek boszorkányosnak tűnhetnek. Empátia, együttérzés, szerénység, de határozottság, nem megalázkodás. Megközelíthetetlenség és ugyanakkor nyitottság. Mint a gyerekek, megrészegültek a „játéktól” a férfiak. G. kinyitotta lelkük ablakait, egyszerűen benézett és elmondta, mit lát. Ők maguk sosem láthatták ezeket a zegzugos helyiségeket, tükör által aligha lehetett oda bepillantani.”

„Ebben a légkörben ott láttam táncolni a magabiztosságot, az isteni adomány folyományát; láttam a gyengédséget; én valamiféle erőt éreztem, hitet, bizonyosságot; láttam G. körül a belvárost, a neon-csillogást, a Hungária (ma New York) Kávéházat, a Váci utcát, láttam költőket és írókat (…) éreztem a pezsgést, a határok elmozdulását; légneművé váló testeket, megszilárduló érzelmeket, láttam a gondolatot, százat, ezret, sziporkázó szellemeket; láttam a hódolatot, amely a szépségnek járt.”

 

Kételyek és bizonytalanságok

 

Kit keresel a társadban? Önmagad hasonmását, vagy talán egy pótszülőt? A belőled fiatalkorodban kiölt bolondot? Miért is keresel társat? Jobbá akarod tenni az életét, és ezáltal önmagadét is? Vagy inkább egy cinkost keresel a játszmáidhoz? Vannak ugyanis drámajátékok, amivel meg tudjuk keseríteni önmagunk és a másik életét is. Leszel a társad üldözője, figyelmen kívül hagyva az ő értékeit és emberi méltóságát? Vagy a megmentője, és nem fogod észrevenni a képességeit, mindent megteszel helyette, olyan dolgokat is, amit valójában ő is megtudna, ezáltal megerősítve őt abban, hogy erre képtelen? Vagy esetleg az áldozat szerepét játszod önmagad teljes leértékelésével, megalázottságával, kiszolgáltatottságával? Vagy szerepek és játszmák nélkül valóban önmagad tudod és akarod nyújtani?

 

 

Újabb kétely: érthetetlen, valamikor olyan egyszerűnek tűnik minden, olykor pedig szinte lehetetlen megfelelni az elvárásoknak. Talán néha jobb menekülni a felelősség elől, mint egy régebbi filmben, a Fandangóban: beszállni az autóba a legjobb haverokkal és jó néhány sörrel menekülni az aktuális problémák (a filmben épp a vietnámi háború behívója) és valójában a felnőtt léttel járó felelősség elől, csatangolni, átlépni nőkön és kerítéseken. Még egyszer, utoljára kirohanni a világból. Felelőtlennek lenni. Megszabadulni a kötöttségektől. Persze csak rövidtávon. Hosszabb távon kell egy biztos menedék, akivel gondolatban akár a világ elől is el lehet rejtőzni. Itt az ideje ezt megtenni…

 

Menekülés a világ elől

 

Amikor rettentő hűvös lesz, mindenhol hívatlannak fogom érezni magam, és a világ megtépázva áll, ki fog megvárni a város határában? Kire számíthatok zajos kocsmák oldalán, irodalmak alkonyán, megfulladt házak udvarán? Amikor minden és mindenki elhagyott, kinek roskadok elébe? Ki feszül fel velem a szivárványra? Kivel tudnék a világ elől elmenekülni? A természetbe, fák közé, a fűbe leheveredni, a kezét megfogva a természethez visszatérni, és engedni, hogy az órák könnyedén tovaszálljanak, hogy egymásba láthassunk a csontokig hatolva, egymás előtt minden érzést lemeztelenítve? Akit csodálhatok akkor is, amikor minden remény elveszett, és talán már csak mi vagyunk azok, akik valamiért még mindig azt gondoljuk, hogy van értelme élnünk. A kezeimbe vehesselek és elfeledhessük mindazokat az elvárásokat és kötelességeket, amiket ma nem sikerült megvalósítanunk? Elmondhassuk a reményeinket és félelmeinket, melyek mindezek ellenére még mindig bennünk élnek egymással kapcsolatban. Vagy megtaláljuk azt a házat, ahol test és lélek közelebb került egymáshoz, és ahol úgy éreztem, elérhetetlen távolságra vagyok a céljaimtól, az időm kifogyóban, és elvesztem, nem is találom igazi otthonom. De az otthon melegsége immáron a te közelséged. Veled mozdulok, veled bukom el, veled megyek a tűzbe. Maradj itt, odakint rettentően hideg a világ.

 

Jelenlét

 

„Köszönöm, hogy elkábítottál, hogy szomjúságom enyhítetted, hogy megkerestetted velem a drágaköveket, s rávettél, hogy könnyedén szétszórjam őket”

 

 

Lehetséges, hogy olyan közel áll hozzád valaki, hogy már messziről érzed a jelenlétét? Érzed, ahogy közelít, holott ezt nem tudhatnád? Érzed, hogy a létének a közelsége megmozgat benned valamit? Ismét Egerszegi:

 

„Csak egy üzenet volt; egy mozdulat a mozdulatlanságban, egy hang, egy hallható a csendből. egy beszökött fénycsík a végtelenből; vagy csak egy gondolat, a mindent megteremtő anyag rezdülése, bizsergés, melyet ösztönünk idéz csak, hogy elhitesse a hiányzót velünk.

Mégis: Te voltál mindez akkor!

(…) a gondolatban Te rezdülsz nekem, és úgy hiszem, mint a gyermek tündérmesék világát, hogy itt voltál velem…

Pedig csak egy üzenet volt.”

 

Létezik? Létezhet? Ki lesz ő? És miért pont ő? Ki ő?

 

„Ki füröszt engem rosszban, jóban,
Kibe olvadok elmúlóban,
Kitől kérdem meg egy napon,
Vajon kinomban kedve telt-e?”

Napjainkban, amikor a technológia segítségével már bárkit bármikor el tudunk érni, telefonon, üzenő programokon, az igazán fontos ember jelenléte mégis felülír minden technikai eszközt. Amikor azt várod, hogy megérinthesd, hogy a személye, egyszerűen csak a lénye bejárja azt a helyet, ahol vagy. És nemcsak beszélgetsz, csevegsz vele, hanem minden porcikádon érzed, hogy ő ott van. Tudatosul, hogy most történhet valami, ami még soha nem volt, mióta áll a világ, s talán eddig még Isten kezében sem remegett úgy az anyag, ahogy most köztetek. Most ő a te rokonod, Urad és Istened. Ne hazudj. Ne halj meg. Élj benne. Ez a nagy pillanat. Vigyázz rá.

 

 

 

 

 

Források

Grafikák: Varga Zita, https://www.facebook.com/wulpiland

Szerencsés Károly (2013): Felesé-G-em könyve, Vadló Bt., Budapest

Versek: Egerszegi Ferenc: Hogy törvényünk legyen a szerelem; Csak egy üzenet. Ady Endre: Rendben van, Úristen. Kosztolányi Dezső: Vigyázz. Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?

Fandango (1985), rendezte: Kevin Reynolds

Dalok: The Truth: The edge of town. Bikini: Annyi mindent elhittem. Depeche Mode: Stripped; Here is the house; It doesn’t matter two, Black celebration. Alphaville: Sounds like a melody

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top