Close

Szerencsés Károly: Összehangzó szavak

szerencseskaroly

Ha eljön az idő, és egy nagy információs bárkát kell építenie az emberiségnek, onnan nem hiányozhat a magyar kultúra…

Nehezen viselik, akik bérüket állandó önostorozásunk, nemzethalál-vízióink, bűntudatunk táplálásáért kapják, hogy egyre többen ismerik fel: az életünk, közösségünk, nemzeti létünk hatalmas érték. Az önismeret nélkülözhetetlen a harmonikus élethez. Az önkritika is fontos, de nem lendülhet át önpusztításba, meghasonlásba. És a magyarság és a vele sorsközösséget vállalók nem is akarnak elpusztulni, sem állandó meghasonlottságban, bűntudatban élni itt a Duna–Tisza táján. Több magyar emberöltőt kínzott e csaknem skizofrén állapot, elég, ha csak a Kádár-korszak harminchárom évére gondolunk.

Vörösmarty Mihálynak joga volt leírni saját nemzetéről, hogy „Zsarnok, szolga egy személyben / ki magával sincs békében”. Azért írta, hogy se zsarnokok, se szolgák ne legyünk. De főként azért, hogy végre képesek legyünk összehangzó szavakra, egységbe babonázó tettekre. Valljuk be, hajlamosak vagyunk az önsajnálatra és a sok százados megpróbáltatások – leginkább a 20. századbéliek – el is kuszálták a küldetéstudatunkat, magunkba vetett hitünket. A haszontalan élet – egyéné és nemzeté – kiölte sokakból a jövő biztos tudatát. S oly könnyű a haszontalanságunkat elhitetni!

Adunk rá okot bőven. Ebből fakad a cinizmus, a tespedés, az önsajnálat és végső soron az élet megvetése. A sokféle önpusztítás, amelyek közül a legfájóbb az utód hiánya. Így lehet eljutni addig, hogy az élet után már a halál is hasztalan. Pedig haszontalan élet és halál sincs.

A magyar nemzet már nem pusztulhat el, mert olyan kultúrát teremtett, amely maradandó és pótolhatatlan. Ha majd egyszer eljön az idő, és egy nagy információs bárkát kell építenie az emberiségnek, mert megfojtja a „multikulturalizmus” rémisztő árja (a jelenlegi trend szerint történelmi léptékkel mérve ez az idő már nincs messze), onnan nem hiányozhat a magyar kultúra. Éppen a sokszínűség okán.

Mindez szeptember 3-án este jutott eszembe, amikor a fáradtság már behúzott az ágyba, és volt időm végiggondolni az elmúlt napok történéseit. Első unokám első napját töltötte az óvodában a mamájával, a másodikkal otthon voltam. Ijesztően elfáradtam. Huszonnégy órás szolgálat. Milyen nagypapa lehetek, nem tudom. De a kicsik szeretnek, ez felér egy monte-carlói fényes nyereménnyel és bármilyen nagydíjjal. Aztán másik élmény ért: részt vettem, szóltam a XVI. Romhányi György orvos-lelkigyakorlaton, konferencián. A professzor szülőfalujában tartják, Száron, Fejér megyében. Nem is akárhol, hanem a falu szépen felújított katolikus templomában. Mivel sem orvos, sem egyházi ember nem vagyok, megtisztelő volt a felkérés.

Meglehet, mondanivalóm kissé pesszimistának tűnt, és ezt sem orvos, sem pap nem tűrheti, és ez a falu sem, ahol csodálatos élet van, vitalitás, hagyományőrzés, dús földek, szép fia- talság. De hát a 20. század trau- máiról beszéltem, amelyek még mai traumáink is. Legfőképp a meghasonlás miatt. A lábunk alól kihúzott talaj miatt. A természetes kézfogások elmaradása miatt. Ahogy Tisza István mondta: lehetőleg még Mohács előtt. Nagyon hasznos figyelmeztetés, mert Mohács után már a reményük is elszállt az összehangzó szavaknak, tetteknek, kézfogásoknak. „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul.” Végre itt semmi jelét nem láttam a meghasonlásnak és a pusztulásnak! Felemelő érzés volt.

A rendezvény lelke, Kellermayer Miklós professzor megadta a választ arra a kérdésre, hogy mi a teendő. A sok súlyos seb gyógyítása. Nem pusztán orvosi értelemben. Most már tényleg itt az idő. Nagyatádi Szabó Istvánnak volt ez híres mondása, amikor a csizmás parasztok beléptek a magyar parlamentbe 1920-ban. Nem sebeket ütni, hanem gyógyítani jöttünk! Nem sikerült. A parlamenti padsorokban azóta már szinte minden politikai árny és szín megfordult. Rángatták az országot erre-arra. Ma a nagy többség ott is, az országban is sebeket gyógyítani akar. De az ellentétek szításának bajnokai soha nem nyugszanak. Felmerül a gyanú: valóban önostorozásról, a magunk bűntudatának megéléséről van-e szó. Jobbító szándékról? Vagy a kritika már kívülről jön? Nem értünk, hanem ellenünk? Jó lenne, ha mindenki értené az egykori találó szellemességet, amelynek mély, tárt sírok adnak nyomatékot: Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened!

Az útmutatás nagyon nehéz dolog. Lehet szóval, lehet tettel, gesztussal, természetes életörömmel, szorgalommal, a munka örömével, a gyermekekben tükröződő áldozattal. A megingathatatlan erkölccsel, a mindennapok szilárd eltökéltségével. Lehet művészettel, mosollyal. S ahogy itt Beer Miklós váci püspök üzente: a tornasorban ne csak a nálunk magasabbakra nézzünk, de az alacsonyabbakra is. Ő ezt az irgalmasság jegyében fejtette ki – Teréz anya szellemében –, és én továbbgondoltam, mert az igaz gondolat legfőbb erénye, jótéteménye, hogy továbbgondolható. Hol is állunk mi? Nagy erőket mozgósítanak az acsarkodó, bűntudatot gerjesztők, hogy az utolsók között láttassanak. S közülünk sokan lábujjhegyre állnának, talán mások vállára is kapaszkodnának, hogy előrébb kerüljünk. Nem kell! Egészen megfelelő helyen állunk. Éppen a helyünkön. Ahogy egy tölgyfa áll az erdőben. Ambíció, munka, önbecsülés kell. Idegen tollakkal ékeskedés, majmolás, kishitűség nem kell. Mi csak akkor tudtunk nagyot alkotni, ha a saját lelkünket szabadítottuk fel és önmagunkat valósítottuk meg. S elerőtlenedtünk, sőt buktunk is, ha mások ránk erőltetett elkábító céljait szolgáltuk.

A templomban férfiak beszéltek, de a csodát, mint mindig, a nők terítették körbe, a templom köré, a falu virágainak szirmaira. Mindig így volt. A pusztán a sátor környékén is, itt bent, Európában is a ház, sőt egyház körül is. Ott ültek a padokban, ott sürögtek hajnal óta a konyhában is, ők vezényelték a gyönyörű népviseletbe öltözött fiatalokat, akik az ételt hozták, és ők nyugtatják majd meg finom szóval, simogatással akit lehet este – gyermeket és férfit –, ha már elillan ez a különös, adományos nap. Ők a nélkülözhetetlen láncszem az ősök és az utódok között.

Nagyapám testvére ennek a falunak volt a lelkipásztora a legnehezebb időkben. Feljegyezte, hogy 1945. június 28-án kapott egy oltárterítőt és egy miseruhát. Itt semmi sem maradt. És a mise a szétlőtt, szétvert templomban megtartatott. Miként most is. Nagyapámat internálták. De túlélte. Sem Kölcsey, sem Vörösmarty, sem Ady nem halatta meg ezt a népet. Inkább élteti. S a sírásók? A hangjuk lassan elhal majd az időben. Nem hallhatják a harang bongását, és valahol majd egy magányos pillanatban lázadón megszólal bennük: érdemes volt?

Szerencsés Károly

Forrás: magyarhirlap.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top