Alig pár esztendeje nevezték ki e napot, április 27-t a vakvezető kutyák világnapjává. Magyar találmány is lehetett volna, de megelőztek minket: az ötlet a Nagy-Britanniában lévő Vakvezető Kutyakiképző Iskolák Világszövetségétől származik.
Hűséges négylábú barátaink ezen munkára fogása háborús következmény: az első iskolát 1916-ban Németországban alapították a Nagy Háborúban megvakult katonák javára. Az ötlet bevált, hisz a jól képzett vakvezető kutya megóvja gazdáját a lépten-nyomon útjába kerülő akadályoktól, még olyan buktatókat is észrevesz, amelyekre a látó ember sem figyel fel jártában-keltében. Ráadásul a vakvezető kutya még a rohamosan fejlődő elektronikus kütyük világában korában sem pótolható semmivel.
Mi, magyarok öt éve, 2011-ben csatlakoztunk: a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány vállalta a szervezést.
Nem minden kutya alkalmas vakvezetésre – mi tagadás a kiválasztás egyik szempontja ronda, rasszista alapon nyugszik (ez az állatok esetében nem bűn!) , így tudhatjuk, hogy a hegyi életmentésben felülmúlhatatlan bernáthegyi az egyik legalkalmasabb kutyafajta a vakvezetésre.
Ki ne tudná, hogy a hófogságból embereket kimentő, nagy testű négylábú nyakában rendre ott lóg a vöröskereszttel díszített hordócska, amiben rum vagy éppen brandy van, hisz a magas szeszfokú alkohol a fáma szerint nagy segítség a bajba jutottaknak. Ki kell ábrándítanom magunkat: e jópofa történet nem igaz, a hegyimentők nyakában nincs hordó – a mítoszt állítólag egy festőművész teremtette, aki – valószínűleg egy italcég megbízásából reklámcéllal ábrázolta így a segítő kutyát.
A szakértők különösen ajánlják még vakvezetésre a fajtatiszta, egészséges német juhász, labrador retriever, óriás schnauzer, újfundlandi, angol szetter, airedale terrier kutyákat: őket indításként két héten át a legkülönbözőbb helyzetekben tesztelik.
Megvizsgálják például viselkedésüket forgalomban, tömegben, járműveken, zajban, kutyák, macskák és más állatok társaságában – aztán kiderül, hogy a megfelelési arány huszonöt százalékos, azaz négyből három már eleve alkalmatlan.
Természetesen szigorú állatorvosi szűrővizsgálatok is vannak, s ha minden rendben, akkor kezdődik a féléves kiképzést: elsőként a fontos fegyelmező feladatokat elsajátítása, majd a vezetési munka tanítása.
Az állatokat a kiképzők nem kutyaólban, hanem otthonukban tartják, s a gyakorlati tanítás nem tanpályán folyik, hanem reális élethelyzetekben, kezdetben kis forgalmú, majd egyre népesebb utcákon.
A kutyaiskolában nincs semmiféle erőszak!
A látássérültek közlekedési képességeit jól ismerő tanárok saját mozgásukkal, szükség esetén akár botlások és ütközések imitálásával tanítják a kutyát a helyes vakvezető munkára.
A kutyának a fél év után nagy biztonsággal kell vezetnie lefedett szemű kiképzőjét minden, a gyakorlatban feltételezhető közlekedési szituációban – sőt a kutyák tudását még vizsgán is bizonyítani is kell!
Egy-egy jól sikerült túra végén azért meg lehet inni azt a kis itókát (itthon legyen inkább pálinka…), nem árt az a kutyának se…
Mészáros Sándor