Close

Gutenberg-galaxis napjainkban

A média elénk tárja az információkat, képekben, felolvasva, nekünk csak válogatnunk kell megtanulni. Könnyelműen akár arra is gondolhatnánk, minek olvasni, ha egyszer mindent feltárnak a tévében, felolvasnak a rádióban, sőt a könyvek legújabb verziója már „hangoskönyv”. Szerintem mégis könnyelműség lenne ezt a gondolatsort akárcsak tovább fejtegetni. Az Internet, mely a legtöbb információt tudja napra készen elénk tárni. Ha szubjektíven és objektíven akarjuk a világ összes számunkra érdekes információját magunkévá tenni, nem elég egy vagy két helyről tájékozódnunk. A könyvek, újságok, napilapok olyan értékes információkat tartalmaznak, melyekről nem tudni hatalmas hiba lenne.

A régiek szemében a könyv egészen különös értéket képviselt. Olyan tudás volt elrejtve bennünk, amelyeket mások szereztek meg, azonban általuk az olvasó okosodott, a hősi eposzoktól bátrabbá vált, az útleírásoktól világlátott emberré lett. A könyv gazdagabbá tette az embert, függetlenül attól, hogy vagyonos volt-e vagy szegény.
Volt idő, amikor kiváltságot jelentett a könyvolvasás, és voltak emberek, akik harcolni is hajlandóak voltak azért, hogy ez a jog megadasson nekik is. Ha ez annak idején olyan különleges privilégiumnak számított, hogyan lehetséges az, hogy napjainkban a könyvolvasás gyakorisága egyre inkább visszaszorul, különösen a nagy értékeket képviselő szépirodalom?
Az írásbeliség háttérbe szorulása

Mai felgyorsult világunkban lényeges az, hogy minél gyorsabban információkhoz jussunk. A tájékozódásban fontos szerepe van a kommunikációnak, különös tekintettel az írásbeliség valamilyen formájának.
Az írás és olvasás presztízse azonban egyre inkább csökken, sőt manapság az emberek nagy része nem gyakorolja ezt a két alapvető kommunikációs formát. „Terestyéni Tamás nyolcvanas évek derekán végzett országos reprezentatív felméréséből tudjuk, hogy ”  az akkori aktív munkavállalók 60%-a soha nem ír és 44%-a soha nem olvas munkája során. Ezt a vizsgálatot 1995-ben megismételték, de javulást nem lehetett tapasztalni. A szóbeli kommunikációt mindig is többre értékelték az emberek az írottakénál. Ebben azonban nem lehet semmi kivetnivalót találni, hiszen a szóbeli kommunikáció a legtermészetesebb és legelterjedtebb kommunikációs forma!
„Még az 1978-as (ugyancsak országos reprezentatív) vizsgálatom során végzett országos reprezentatív vizsgálatunk során” – írta Gereben Ferenc – Könyv, könyvtár, közönség című  könyvében – kiderült, hogy már akkor is kevesen tartották levelezési úton egymással a kapcsolatot. Az írástól való idegenkedést mutatja az a tény is, hogy az írásos dokumentumok megőrzésére kisebb hajlandóságot mutatnak, mint a vizuális jellegűekre. A levelek és különböző dokumentumok helyett inkább a vizuális emlékeket, fényképeket őrzik meg általában.

Érdekes, hogy a rendszeres olvasók nagyobb hányada szokott levelezni. Ezekből levonható következtetés az, hogy „az írás megbecsülése (megőrzése és gyakorlása) szorosan együtt jár az olvasási aktivitással, és az olvasmányok (könyvek) gyűjtésével” . Mindez azt jelenti, hogy azon régetek körében lesz az írás elfogadottabb, ahol az olvasás is fontos helyet tölt be az érdekeltek értékrendjében.

A funkcionális analfabetizmus

A kutatók felismerték világszerte, így Magyarországon is a funkcionális analfabetizmus jelenségét. Ez alapjában véve azt jelenti, hogy hiába tűnik úgy statisztikák alapján, hogy nőtt az iskolázottság szintje, és az emberek megtanultak olvasni az iskolában, a mai emberek jórészének, főleg a mai fiataloknak nehézséget okoz az olvasás, és nem jó a szövegértésük. Mint azt Terestyéni Tamás 1996-ban közzétette, a magyar felnőtt lakosságnak körülbelül a negyede (20-25%) küzd a funkcionális illiteráció gondjával. A fiatalok csoportjára vonatkozóan voltak speciális felmérések is. A PISA 2000 (Programme for International Student Assessment) nemzetközi kutatás célja az volt, hogy a különböző országok diákjainak szövegértelmezését összehasonlítsa.
Az eredményekből világossá vált, hogy a magyar középiskolások már közel sem tartják a régi jó pozíciójukat a tanulás terén. Az eredmények azt mutatták, hogy a magyar diákok matematikából átlag alatti teljesítményt értek el, olvasásban pedig az utolsók között állnak. Sokan ezt a két dolgot összekapcsolják, és azzal magyarázzák a matematikai alulteljesítést, hogy nem tudják helyesen értelmezni a szöveges feladatokat a diákok, így nehezükre esik azokat jól megoldani. Egyedül a természettudományos ismeretek területén értük el az átlagos szintet. Mint azt az előbb láthattuk, a felnőttek közel negyede valamilyen mértékig funkcionális analfabétának tekinthető. Ez az arány, ahogy ezt a PISA felmérés is mutatja a fiatal korosztályra levetítve is megmarad.
„Miközben a nehezen olvasók és a funkcionális analfabéták (az elemi információszerzésre is alig alkalmas szinten olvasók) aránya a legjobban teljesítő országokban (Finnország és Korea) 6-7%, addig ez hazánkban az érintett korosztály csaknem negyedére (23%) jellemző” .  A szövegértési teljesítményekben a skandináv államok vezetnek. Ennek egyik oka az is lehet, hogy ott sok feliratos filmet játszanak a tv-ben és mozikban, és hozzászoknak a gyerekek az olvasáshoz.

A jelenség elterjedésének okait azonban egyrészt a családi háttérben, másrészt az oktatásban kell keresnünk. Ezen túlmenően, hogy elkerülhessük a fent említett problémákat, meg kellene változtatni az oktatási gyakorlatot.
Azoknak pedig, akik nehezen értik a szöveget, a sok ismeretlen szöveg olvasása segíthet. Valamint az, hogy elsősorban ne életidegen szövegeket olvastassanak a gyerekekkel, hanem a mindennapi problémák megoldásához szükséges szövegeket is. Mint az élet minden területén így az olvasásban is a gyakorlat a legmeghatározóbb, így sokat kellene „gyakorolni”, azaz olvasni az embereknek. Viszont az ember csak akkor olvas, ha valamilyen örömteli élményt tud az olvasáshoz mint folyamathoz kapcsolni, vagy rövid távon is érzékelhető hasznot hoz számára (pl. ki tud tölteni egy postai csekket vagy megérti a walkmanje használati utasítását!) ez a mai oktatás gyengesége.
Vizsgálatok igazolták azonban, hogy nem az iskola a legfőbb szociális közeg a rendszeres olvasóvá nevelésben. Az olvasói magatartás kialakulása már az óvodás korban elkezdődik. Nagy Attilával készített interjúm során azt is megtudtam, hogy némi túlzással az mondható, hogy már az anya méhében is érhetik olyan impulzusok a magzatot, ami elősegítheti a későbbi olvasási magatartás kialakulását. Abban, hogy a gyerek mennyire lesz a későbbiekben olvasó, fontos szerepet játszanak a szülők, különösen az anya iskolai végzettsége és az otthoni könyvtár kötetszáma. Ezen túlmenően jelentősek még a gyerekeknek elmondott mesék mennyisége, és az, hogy a gyerek milyen gyakran látja a szüleit olvasni. Vizsgálatokkal bizonyították, hogy azok a 6-7 éves gyerekek, akiknek rendszeresen meséltek esténként kiskorukban a szülők, kortársaikhoz képest 1-1,5 éves előnnyel rendelkeznek, mire iskolába kezdenének járni.

Bizonyos dolgokban azonban, az iskola nem tud önállóan boldogulni. A tanárok megtaníthatják az olvasás készségének elsajátítását, azonban az olvasás szeretetét kevésbé.
Alapvetően elmondhatjuk, hogy a szülői és pedagógusi összefogás, valamint a többkönyvű tanítás és könyvtárhasználatra nevelés segíthetne abban, hogy minél kevesebben legyenek azok, akiknek problémájuk van az olvasással. Így a jobb szövegértési teljesítménynek köszönhetően nagyobb kedvük lenne a mai fiataloknak a számukra most nehéznek és unalmasnak tartott irodalom olvasása, és elkezdődhetne egy olvasóvá nevelési folyamat.
A funkcionális analfabetizmus terjedésének köszönhetően az olvasás jelentősége alul-, míg a televíziózásé felülértékelődött. Mivel az olvasás nehézkes, és a televízió képei és az általuk közvetített információk könnyebben felfoghatók, ezért nem csodálkozhatunk azon a tényen, hogy a legtöbben ezt az elektronikus médiumot tartják legfőbb tájékozódási forrásuknak.
Országos felmérésekből jól követhető az a tendencia, hogy folyamatosan nő az emberek tv előtt töltött ideje. Manapság az emberek többsége körülbelül 2,5-3 órát nézi a tv-t naponta és ez a fiatalabb és kevésbé iskolázott rétegeknél még magasabb. Nem lehet azonban egyszerűen olyan következtetést levonni, hogy tévénézés alapjában véve árt az olvasásnak, habár az olvasásra fordítható időből sokat vesz el. Felmérések bizonyítják, hogy az egyáltalán nem és a sokat tévézők között kevés az olvasó ember. „Bár ezek sok időt vesznek el más tevékenységtől, például az olvasástól, ám a mérsékelt tévézés ösztönzőleg is hat. Aki semmit nem tévézik, az ugyanolyan rosszul és keveset olvas, mint aki napi négy óránál többet ül a képernyő előtt.” . Tehát az, hogy valaki soha nem néz tv-t, éppolyan negatív az olvasás szempontjából, mint az, ha valaki egész nap előtte ül. Mint sok minden másban, itt is elmondható, hogy középutat kell járni. A rendszeres olvasók tévénézési szokásaikat tekintve a kevés, illetve a közepes kategóriába sorolhatók.
A funkcionális tévénézés serkentheti az olvasást. Az, hogy válogatunk a műsorok között, és nem nézünk mindent, jótékony hatással van az olvasási kedv fokozására, különösen, ha ismeretterjesztő és egyéb műsorokat nézünk.
Talán azért van ez, mert ezek a műsorok felkelthetik az érdeklődést bizonyos témák iránt, és így könyvekben folytathatjuk az információgyűjtési tevékenységünket.

 Az olvasás helyzete napjainkban

Manapság sokan felteszik a kérdést, vajon tényleg beszélhetünk-e a Gutenberg-galaxis végéről? Mennyire reális az aggodalom, hogy az írásbeliség el fog tűnni az ember életéből? Tény, hogy a média, az Internet, a videó egyre nagyobb térnyerésével egyre inkább háttérbe szorul az olvasás mint tevékenység. A modernizáció és a technika egyre több lehetőséget nyújt arra, hogy az ember eltölthesse a rendelkezésére álló szabadidőt, azonban ezzel a könyvekről fordítja el a figyelmet, az olvasástól veszi el az időt.

Az évek folyamán megváltoztak az olvasási szokásaink is. A szépirodalom egyre inkább háttérbe szorult, ugyanakkor lényegesen szélesebb a választék az olvasmányokból, mint egykoron.

 Miért baj, hogy nem olvasunk?

Elmondhatjuk, hogy a szépirodalom a nyelvhasználat legmagasabb foka. A nyelv a maga teljességében leginkább a szépirodalomban jelenik meg, hiszen általa az ember külső és belső világa bonyolult egészének kifejezésére, ábrázolására törekszik, és ehhez a teljes nyelvi eszköztárra, színes kifejezőkészségre szükség van.

Figyelembe kell venni azonban, hogy az olvasó számára a szöveg értelmezéséhez nem lehet elegendő csupán a szavak színes skálájának felvonultatása, hiszen ha az olvasó nem tudja kitölteni önmagából a műben szereplő üres részeket, akkor a szöveg lehet bármilyen ékesszóló, a befogadó nem fogja azt megérteni. Nincs olyan gazdag nyelvi eszköztár, amely a maga teljességében képes kifejezni az írói mondanivalót, és ezeket az üresen hagyott részeket magának az olvasónak kell pótolnia élettapasztalatának, vágyainak, személyiségének megfelelően. Ezért történhet, hogy különbözésünk okán mindenki másképpen értelmezi a mű egészét, és ezért születhet egy adott munkán belül akár százféle műelemzés. A szépirodalom olvasása tehát folyamatos fantáziatréninget jelent, amelynek fejlesztő hatása lehet a gondolkodásra. Ez utóbbi azonban nem csupán a szépirodalomra, hanem bármilyen olvasásra érvényes.  
Fenyő D. György tanár szerint az emberekben hajlam van a belső látásra, a belső hallásra, a belső képzeletre, amit az olvasás rendkívül gazdagíthat. „Az olvasás a belső tudati, érzelmi működésre hat. Ennek elvesztése valóban külső leszűkülést okoz. Fontosak a konnotációk, melyek különböző érzeteket keltenek, korábbi tudások mozdulnak meg, tehát az erre való figyelmesség nagyon fontos.
A szépirodalom, sőt magának az olvasásnak a visszaszorulása tehát azzal fenyeget, hogy csökken a színvonala a bennünket érő nyelvi ingereknek, s ez a negatív folyamat az aktív nyelvhasználatunkra is romboló hatással lesz. Mivel az olvasás kihat a nyelvre és a gondolkodásra, az igényes olvasmányok mellőzése bennük komoly szintcsökkenést okozhat.
A másik veszély abban rejlik, hogy a nap  mint nap végzett olvasási tréning csökkenése, rosszabb esetben megszűnése alkotóképességünk hanyatlásával járhat.

A pszichológia értelmezése szerint minden műalkotás, az irodalom és a zene kiemelten, az egyén tudatos és tudattalan világa között átjárhatóságot biztosítja. Nagy Attila úgy vélekedik, hogy csak az az ember képes harmonikusan viselkedni, a váratlan konfliktusokkal, frusztrációkkal megküzdeni, akit nem robbant föl a saját belső meg nem értet feszültségrendszere. Az irodalom rengeteg választ rejt magában és sok, a világban, a mindennapokban felmerült kérdést próbál elemezni. Az, aki a művek mélyebb értelmébe lát, rájöhet, hogy a problémái nem egyedülállóak, és a megoldás sem elérhetetlen.

Az embernek van egyfajta fantáziaigénye, kalandokra, az egyhangú mindennapoktól való elszakadásra vágyakozik. Ezt az igényt régebben kizárólag a könyvek pótolták, mivel ugye nem állt rendelkezésre más lehetőség. Amióta azonban a technika vívmányaként utat tört magának a média, aztán pedig az egész világon elterjedt a mozi és a televízió, azóta a könyvek népszerűsége egyre inkább hanyatlik, és a könyv, mint szórakozás, örömforrás a háttérbe szorult. Ennek az lehet az oka, hogy az olvasáshoz több erőfeszítésre van szükség, mint a tévénézéshez, és időigényesebb is, mint egy filmet végignézni.
 Olvasóvá nevelés

Ha már egészen korán elkezdünk foglalkozni a kisgyerekekkel, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy később olvasó felnőtté válik majd. A legfontosabb szocializációs tényező a család. Azonban a család szerkezete is megváltozott az idők folyamán. „A több generáció együttélése ma már ritkaságszámba megy, ezért a nagyszülők meglehetősen ritkán mesélnek anekdotákat, mondókákat, énekeket vagy bármilyen történeteket az unokáiknak… Ezek korábban szerves részei voltak a gyerekek életének, és meghatározók fejlődésük szempontjából”.  Ha a kisgyermek környezetében lát olyan felnőttet, aki olvas, akkor egy idő után a gyerek játékába az olvasást utánzó viselkedés is beépül, és nagyobb érdeklődéssel várja majd az igazi olvasás élményét. Azonban nemcsak a szülőkön múlik az egész.
A család mellett fontos szerepet kap az iskola és a könyvtár is. „ Egyre több szülő az óvodától és az iskolától várja el, hogy a tudáson kívül az életre is nevelje gyermekeiket. Elvárják, hogy az állami intézményekben sajátítsák el a legalapvetőbb normákat, szokásokat, hogy például kinek hogyan kell köszönni, hogyan kell rendesen enni, és sorolhatnánk. Pedig az alapvető minták és attitűdök már az óvodáskor előtt kialakulnak.”   Azonban a szülőknek nem kellene minden felelősséget áthárítani az iskola intézményére. Az iskola ugyanis nem pótolhatja azt a szeretetteljes élményt, mint mikor az édesanya vagy édesapa leül olvasni a gyermekének.
Kikerülhetetlen, a természeti törvények erejével működő „modernizációs” jelenség-e vajon a tv előtt töltött idő folyamatos növekedése, az olvasásra fordított percek csökkenése, tehát a tanulók olvasási készségének jól érzékelhető romlása? Véleményünk szerint a „fárum” elkerülhető, a romlási tendenciák fékezhetők, ha az előttünk járók (US, Skandinávia, Nyugat-Európa) erényeiből és hibáiból tanulva, saját erőinket, hagyományainkat, újító kedvünket, leleményességünket mozgósítva a család–iskola–könyvtár hármas szövetség megteremtésével a „korai védőoltás” alkalmazásával tudatos, előre tervezett erőfeszítéseket teszünk.”
Az iskolának és a családnak egymással szövetségben kellene kezelni ezt a kérdést. Az iskolában kell a gyerekeknek elsajátítaniuk az olvasás technikáját, ami nagyon fontos, mert „az olvasásértés fejlettsége vagy gyenge színvonala szoros összefüggésben áll a tanulékonysággal, az egyes tárgyakban elért eredményekkel (csak az oldhatja meg jól a szöveges matematika, fizika példákat, aki jól megérti az írott, nyomtatott textust), másrészt pedig az olvasási készség fejlődése döntően a gyakorlattól, az idegen, ismeretlen szövegek rendszere olvasásától, olvastatásától függ” . Viszont nemcsak a magyar órákat kellene átreformálni. A tanároknak szem előtt kellene tartani azt is, hogy „az olvasásfejlesztés tantárgyközi feladat” . Ez azt jelenti, hogy nemcsak a magyar óra keretén belül kellene az olvasási problémákkal foglalkozni, hiszen az olvasást szinte minden órán gyakorolják a diákok, gondoljunk például a matematikai szöveges feladatok megértésére. Figyelni kellene arra, hogy milyen feladatokat adnak a tanulóknak. Itt elsősorban arra lehet gondolni, hogy ma Magyarországon még mindig nagyon elterjedt az egy könyvre alapozó tanítási módszer. Ahhoz viszont, hogy a diákoknak jobb legyen a szövegértésük, élvezetes órákat kell tartani, olyanokat, melyek örömöt okoznak nekik, és ezt olyan élményközpontú órákkal lehet elérni, ahol a diákok külön feladatokat kapnak.
Ezek elvégzéséhez igénybe kell venniük a könyvtárat, majd a társaik előtt szóban be kell számolni a kutatásuk eredményeiről.
„ Ezzel a mozzanattal az olvasás tudatos voltára, az egyéni álláspontok megfogalmazására késztetjük a tanulókat. Az ellentmondásmentes közlések betanulása helyett, az ellentmondó források mérlegelésére, értékelésére törekszünk.”  A tanároknak törekedniük kellene arra, hogy megszerettessék az olvasást a fiatalokkal, hiszen nemcsak a tanulás könnyebbségét, hanem hasznos kikapcsolódást is jelenthet a diákoknak az olvasás szeretete. „Olvasni még többé-kevésbé megtanítjuk őket, de ki adja át az olvasás gyönyörűségét? Pedig aki szülőként, pedagógusként (…) ezt az esélyt elmulasztja, az olyanfajta vétket követ el, mintha egész későbbi életükre betiltaná az álom és a szerelem varázsát (…) életünk kereteit kitágító nagyszerű élményét” .
 

Hogyan lehetne az olvasás visszaszorulásának a folyamatát megállítani? Azok számára, akik felnőtt korukban erősen elhatárolódtak a könyvek olvasásától, valószínű, hogy  a probléma már az általános iskolában elkezdődött. Az olvasásszociológusok, és a tanárok többsége egyetért abban, hogy az iskolában kellene elkezdeni megtanítani az olvasás szeretetét. Manapság az a legnagyobb probléma, hogy a gyerekek az iskolában kötelezővé tett olvasmányok többségét nem értik, és ezért nem szeretik, kötelező jellegűvé válik a tevékenység ahelyett, hogy rájönnének, a könyv is jelenthet szórakozási formát. Amióta léteznek tévécsatornák, és egyre színesebb, változatosabb műsorokat sugároznak, azóta a gyerekek figyelméért nehezebben kell versenyre a könyv.

Gyakori jelenség manapság a szövegértés hánya, és egyre több fiatal küzd olvasási nehézségekkel. Az olvasóvá nevelés folyamatát már az iskolában el kell kezdeni, azonban ehhez változásokra lenne szükség.
 
Arató László tanár szerint legalább nyolc évig tart, amíg valaki meg tanul olvasni. Itt nem az olvasás technikájáról van leginkább szó, hanem arról, hogy a szövegösszefüggések megértését módszeresen és tudatosan gyakorolni kell ahhoz, hogy a tanuló később önállóan is képes legyen egy szöveget értelmezni, és a mélyebb tartalmat felfedezni. Ez az elem nem eléggé gyakorolt a felső tagozaton, ezért lehetséges az, hogy a több jelentéssíkkal rendelkező művek mélyebb rétegeit nem érti az olvasó, vagy ami még rosszabb, nem is tud róla, hogy létezik más jelentéstartalom is a műben.

Azokban az időkben, amikor nem az a legfontosabb kérdés, hogy mit olvas a gyerek, hanem az, hogy egyáltalán olvas-e, nem szabad okvetlenül ragaszkodni a régi, bevett szokásokhoz. Egy kerekasztal-beszélgetés során elhangzott, hogy az irodalomoktatás legfőbb baja a kronologikus irodalomtörténet-tanítás kizárólagossága, hiszen az irodalomtörténet tanítása kiválóan alkalmas a szöveggel való találkozás elkerülésére, és így nehézzé és unalmassá válik a tantárgy. A kronológiának az a lényege, hogy úgy tanítsák a különböző műveket, amilyen időrendben azok születtek, és ezért tanulnak a 14 éves gyerekek Iliászt, 15 évesek pedig Szigeti veszedelmet és Isteni színjátékot, pedig ezek az olvasmányok legtöbbször nem alkalmasak arra, hogy növeljék az olvasási kedvet, mert a gyerek ezeket, a műveket ilyenkor még nem érti. Az olvasóvá nevelés logikája és a kronologikus irodalomtörténet-tanítás ütközik egymással, tehát az utóbbi elvetése helyénvaló lenne. 
Ha az olvasóvá nevelés problémáját már az iskolában megoldanák, a későbbiekben nem lenne gond az irodalmi szöveg megértésével, élvezhetővé válnának, és így a klasszikus művekre sem mondhatnák többé, hogy „kötelezőolvasmány-szagú”. Amennyiben ezt a reformot végre lehetne hajtani az irodalomoktatásban, talán el is kezdődne a visszafordítása az olvasás és a szépirodalom háttérbeszorulásának.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top