Már sokadik órája ülök az Emirates Airlines fedélzetén. Kedvetlenül nézek le a szárazföldre, de a sötétségben felvillanó temérdek fénycsóván kívül semmit nem látok. Óriási vihar tombol Indonézia felett, de ebben a pillanatban ez sem érdekel. A Szingapúrról szóló útikönyvem olvasatlanul hever mellettem, fáradt vagyok és kimerült, és ezen még a világ egyik legjobb légitársaságának kedves kísérői sem segíthetnek. Egy fél éves álmot hagytam magam mögött, amikor – már nem is számolom hányadik órája – felszálltam az aucklandi repülőtérről. Miközben a gép Oroszlánváros felé repít, csak az jár a fejemben, hogy visszatérek-e még valaha is Új-Zélandra.
Ilyen gondolatok között érkezem meg hajnali 2 órakor a Changi repülőtérre. Velem együtt még hét utas várakozik a késői (korai?) órákban az útlevél ellenőrzésnél. A többiek a tranzitban lehetnek, várva a következő gépet, amivel végre megérkezhetnek végső úti céljukhoz. Álmosan lépkedek a kijárat felé, amikor óriási zajra leszek figyelmes. Kicsit összekapom magam, végtére is idegen földön vagyok, és a hang irányába kezdek menni. Amint a titokzatos zaj forrását meglelem, azonnal irányt váltok. A Szingapúrban létező összes taxis e nyolc újonnan érkező kegyeiért verseng. Bevallom, megrémültem az egymás hegyén-hátán taposó, ijesztő kavalkádtól. Azonban pár perc elteltével nyugtázom magamban, nincs más választásom: az utam rajtuk keresztül vezet. Határozott léptekkel elindulok a főmufti felé (már amennyire ilyen helyzetben egy 23 éves, csapzott, nyúzott, és nem éppen kellemes illatú nő határozott tud lenni). Miután az úriemberek gyűrűjébe érkezem, szagommal kapcsolatos kétségeim elillannak. Természetesen a lehúzós szingapúri taxisofőrökről sokat hallva egy előre kialkudott árban egyezek meg az aznapi szerencséssel. A repülőtér kellemesen légkondícionált épületéből kilépve kevésbé kellemes időjárás fogad. Egy pillanat alatt kiver a víz, a hőség még hajnalban is elviselhetetlen az Egyenlítőtől 130 km-re.
A taxisom egy bőbeszédű maláj, 7 éve jött az országba, családját hátrahagyva. Szíve szerint még rengeteg érdekes történetet osztana meg velem, de már csak a szállodába érkezve ébredek fel. Egy komor arcú hölgy fogad. Valószínűleg éppen akkor nem én vagyok számára a legszebb látvány. De amennyiben ő jobban nézne ki egy 10 órás repülőút után hajnali fél 3-kor Budapesten, akkor aláírom a megvető tekintetet.
Még aznap 7 órakor ébresztő, frissen amennyire csak lehet. Felkerekedve egy vidám fiúba botlok, ő a szálloda programszervezője. Nem vagyok a közösségi programok híve, de annyira kedvesen mosolyog miközben mondom, hogy Magyarországról jöttem, mesterségem címere pedig idegenforgalom szakos hallgató, és látom, hogy fogalma sincs miről beszélek. A mosoly viszont megteszi hatását, vicaversa. Én bevállalok egy éjszakai állatkert látogatást (valószínűleg az eredeti ár többszöröséért sózta rám), ő pedig felajánlja kíséretét – szigorúan munkaidő után, hogy megmutassa a várost ennek a seholsincsországbóljött idegennek.
Szállodám közel található az Orchard Roadhoz, Szingapúr bevásárló utcájához. Engem nem éppen a vásárlás vonz (köszönhetően vékonyka pénztárcámnak), ennek ellenére betévedek néhány boltba hűsölés végett. Rengeteg a turista, akik csak az olcsó termékek miatt érkeznek a városba. Többnyire 2-3 napot maradnak ezek az un. stopover utasok, akik hosszabb utazásaikat szakítják meg egy ilyen kellemes időtöltéssel. A fogyasztói társadalom tipikus példáját látva mosolyogva nézem a Lonely Planet kiadását, aminek borítóján egy hölgy pózol kezeiben bevásárlószatyrokkal.
Első úti célom China Town, a kínai negyed, térképemre pillantva eldöntöm, melyik busz lesz a nyerő. Ekkor odatoppan mellém egy kínainak látszó asszony. Kínainak látszó, mivel statisztikailag kínai lehetett (az ország lakosságának több mint 80 %-a kínai). Már régen letettem arról, hogy megpróbáljam beazonosítani bárki származását. Folyékony angolsággal elmagyarázta, hogy ne erre a buszra szálljak fel, inkább várjam meg a városban körbe-körbe kószáló hop-on turistabuszokat. Előnye, hogy borzasztó olcsó, mikor kedvem tartja leszállok, mikor kedvem tartja újra felszállok, és így az összes látványossághoz eljuttat. Nekem ennél több nem is kellhet. Nagyon megköszönve a pénztárcakímélő segítséget, hop-on a következő autóbuszra…
China townban rövid bóklászás, odafigyelve a nekem csapódó turisták hadára. Thian Hock Keng temploma valóban csodálatos. Próbálom – a kis teljesítményű fényképezőgépem és hasonló kapacitásokkal bíró fotózási tudományom ellenére – lencsevégre kapni a legjobb szögből, ahol persze nem kevés másik hasonlóan gondolkodó emberrel kell megküzdeni ezért a remek helyért.
Fel újra a buszra, irány a Singapore River. Egy kis hajókázás az andalító melegben a százévesnek tűnő szerkezetben, a százévesnek tűnő kedves kis kapitánnyal. Egészen a felhőkarcolókig csorgunk, a Raffles Place-en található, Szingapúr jelképének számító oroszlán-sellő kombo szökőkútig. Merlion, a tengeri oroszlán annak ellenére máig a városállam jelképe, hogy a 14. század óta (és feltehetően még azelőtt is csak egy félreértés végett) nem bukkantak oroszlán nyomára ezen a földön. Visszaúton folyóba ugráló gyerkőcöket látok a távolban, közelebb érve azonban kiderül, hogy egy 4 fős folyóba ugráló gyerkőcöket ábrázoló szoborcsoport játszik csak a képzeletemmel. Forróság van, káprázik a szemem, homályosul a tudatom.
Ilyen hőségben képtelenség az utakat járni, így pihenésképpen felvetem magamban a botanikus kert meglátogatásának gondolatát. Terv jóváhagyva. A kert fantasztikus, azonban óriási, így rövid ideig a városban tartózkodó utazónak csak szívfájdalmat okoz, hogy nem láthatja minden szépségét. Vigasztalásképpen veszek néhány orchidea magot: odahaza elültetem, szépen kivirágzik, terebélyesedik, és mindig emlékeztetni fog erre a csodás kirándulásra. (A gyönyörű orchideámból azóta is csak az ültetésére hivatott virágföldet bámulom.)
Már késő délután van, az arab negyed felé veszem az irányt. Egy mecset és egy iskola található itt, igazából 2 az 1-ben, mivel ottjártamkor éppen órát tartanak a mecset falai között. A diákok már fiatalkorukban megtanulják az együttélés művészetét. Megannyi kultúra, hagyomány, vallás, népcsoport él ebben az óriási népsűrűségű városállamban. Békében. Tisztaságban. Kulturáltan. A kemény törvények itt sikerrel járnak. A szemetelésért komoly pénzbüntetés jár. Ha valakit szemetelésen kapsz, akkor pedig komoly a jutalom. Halálbüntetés jár a drogcsempészetért, nem úgy a prostitúcióért. A TV-ben persze itt is megy az X-faktor, buliznak a fiatalok, és ebből az óriási kavarodásból valahogy rend születik. Nyugat-Európa nagyvárosainak lenne mit tanulnia.
Visszatérek a szállodába, órámra pillantva nyugtázom magamban, hogy igen, lekéstem az idegenvezetőmmel egyeztetett randevút.
Reggel a szokásos rutin és hosszas magyarázkodás, hogy előző nap miért nem értem vissza a szállodába a megbeszélt időpontra az én újdonsült házi vezetőmhöz. Megérti, látszólag nem haragszik, mosolyog és közli, hogy este 7 órakor indul a busz az állatkertbe.
Little Indiába igyekszem, ahol a várttal ellentétben kellemesen csalódok. Bár a nevéből adódóan indiai szülők és azok leszármazottai élnek itt, az emberek az utcákra teregetnek és régi tragacsok állnak az egymás mellett szűken roskadozó házak előtt, mégis tiszták az utcák. Az egyik gyalogátkelőnél apuka és anyuka rángatják át 10 éves gyermeküket, aki üvölti hogy vizet szeretne. Szegény kislány, a 40 fok és 90 %-os páratartalom nem magyar embernek való. Megörülök kicsit, hogy hazai szavakat hallok, de inkább odébbállok, hosszú még ez a nap. A több hindu templom közül én csak egyet látogatok meg, a Sri Veeramakaliamman szent épületét.
Rohanok tovább, a Sentosára induló buszt szeretném elérni, melynek állomására még el is kell jutnom, így ismét hop-on buszra szállok. Mivel sikerül hamarabb leugranom a kelleténél, így a rohanás szó szerint értendő. Itt kell megjegyeznem, ami a Szingapúrban már járt olvasók fejében valószínűleg megfordult, hogy miért is jártam keresztül-kasul a várost valószerűtlenül ostoba és értelmetlen rendszerben. Ennek egyik oka, hogy a tájékozódás nem az erősségem (még ha ennek ellenkezőjéről szeretem barátaimat is meggyőzni). A másik oka, hogy szerintem eltévedni nagyon is jó dolog.
Sentosa szigetére két módon lehet eljutni: cable carral és csak és kimondottan Sentosára induló autóbusszal. Mivel a cable car éppen nem üzemel, így már csak egy módon juthatok el Sentosa szigetére: a Sentosára induló autóbusszal. A rohanás oka pedig az időhiány. Rossz tájékozódásom ellenére jók a megérzéseim, nagyjából be tudom lőni a helyes irányt, merre is kezdjem szedni a lábam. A most üresnek tűnő Szingapúr ilyet még nem látott: ijedt arcú fehér nő, délben a perzselő melegben száguld utcáról utcára, mígnem eléri a célt. A busz még ott áll, szerencsém van. A nagy hőségben az utcákon a kutya sem, csak a hozzám hasonló ütődött turisták járnak (futnak). A többség dolgozik, vásárol, vagy a kellemes kikapcsolódást nyújtó Sentosán heverészik. Én is hamarosan csatlakozom hozzájuk.
Sentosa olyan, mint egy édenkert a nagy forgatagban. A világ talán legnagyobb kikötőjétől nem messze épült mesterséges sziget az itt lakók szabadidő központja. A szórakozási lehetőségek sora végtelen: itt található Merlion ismét, csak valamivel nagyobb kiadásban – a bevállaló fiatalok megmászhatják, van itt delfinshow, akvárium, golfpálya, kisvasút a lustábbak kedvéért– ami a sziget sok pontját köti össze. A part aranyhomokos, a tenger meleg, szemközt kisebb mesterséges szigetek ölelik körbe Sentosát, eltakarva a látogató elől a kikötő nem éppen idilli látványát. A táj mesébe illő, amit a Carlsberg torony 110 méteres magasságából lehet a legjobban megcsodálni. Innen mindent látni, ami a szemünk elől addig még rejtve maradt, a városközpontot a felhőkarcolókkal, a kikötőt, az apró szigetek között található függőhidakat, a víz égszínkék színét. Mártózva egyet a csodálatosan tiszta vízben felfrissülök. Kicsit ejtőzve még a pálmafák alatt az órámra pillantok. Idő van.
Autóbuszom az állatkertbe szürkületkor indul a szálloda elől, és mivel Szingapúrban van a világ talán leghíresebb állatkertje, nincsen szabad hely a járaton. A park felé közeledve csoportkísérőnk néhány információt oszt meg velünk az állatkert múltjáról, jelenéről és feltételezett jövőjéről, majd pedig a távolba mutatva jelzi, hogy azok az épületek ott nagyon messze már Malajziához tartoznak. Aki szeretné, az egy másik kirándulás alkalmával ide is ellátogathat, és a fennmaradó időben marketingfogásként már csak Malajziáról hallunk beszámolókat. Megérkezünk, beesteledik, óriási a tömeg, rengeteg ember várakozik. Mindenki a vonatra vár, amely végigzakatol velünk az állatkerten. Eközben egy show-t láthatunk, tűzhányó emberek a színpadon, a tömeg izgatottan tapsol örömében. A sor eleje már elérhető távolban, így megkapjuk az ukázt, miszerint a túra alatt nem szabad hangoskodni, és lehetőleg ne vakuzzuk szét szegény állatok szemét.
A vonat lassan elindul, egy háromtagú hindu táncdalénekes csoporttal és egy 10 fős japán turistabrigáddal utazom egy vagonban. Ukáz ide vagy oda, vannak, akik a szabályokkal nem értenek egyet. A többi utas türelme lassan elfogy, mígnem egy fiatalember mindenki nagy örömére véget vet az előadásnak.
Néhol üvegfal, néhol árok választja el a bámészkodót az állatoktól. Sokszor csak egy árnyat látok elsuhanni, és megcsillan 1-1 fénylő szempár. Az út hamarosan véget ér, csalódottan hagyom el a vonatot és egy kis ösvény felé veszem az irányt, az ösvény neve trópusi séta. Csak növények találhatók itt, átölel a mesterséges dzsungel, állatok és emberek sehol. Ahogy egyre beljebb merészkedek a sűrűbe, beleborzongok a félelembe. A korom sötétben csak néha hallani egy állat üvöltését, és valami neszt a nagyon messzi távolból. Kerítés ide vagy oda, tele a nadrág, és jobbnak látom felhagyni a magányos erdőjárással. A bejárathoz visszaérve nyugtázom, hogy még van egy kis időm a busz indulásáig, de nincs kedvem a tömeghez. Kicsit távolabb egy embercsoport gyülekezik, két maláj kislány tart táncos bemutatót. Fantasztikusan mozognak. Lenyűgözve bámulom az előadást, mikor odalép hozzám a fiatalember, a mi hősünk. Beszédbe elegyedünk, én elsírom neki bánatom, hogy némi csalódást okozott nekem ez az este. Szimpátiát mutatva bólogat, ő is így látja. A svájci származású férfi többször járt már Szingapúrban, és mindig nagyon élvezi az itt eltöltött időt. Az éjszakai állatkertben még nem járt, de valószínűleg soha az életében többször nem is fog. Egyetértek, az amúgy nagyon is kedves élmény a rengeteg ember miatt élvezhetetlenné válik.
A szálloda felé tartó autóbuszon próbálom újból átélni a látottakat. Kissé fáradt vagyok, de gépem pár órán belül továbbrepít új élmények felé. A reptérre tartva ugyanaz a benyomás fogad, mint érkezésemkor. A Changitól még kilométerekre is áll a sor. Sofőröm erre elmosolyodik, és mutatja: taxisok. Én is mosolygok rá, mosolyom csak akkor lankad le, mikor meglátom, hogy gépem 2 órát késik. Végül is, nem sietek sehová…
Gyerekkoromban Szingapúrról valami nagyon távoli, nagyon egzotikus ország jutott eszembe, ahol kalózok harcolnak az eltemetett kincsekért. Most valami egészen más mesét idézek fel, valahányszor erre a helyre gondolok.