Madagaszkár az UNESCO által 1990-ben a világörökség részének nyilvánított Tsingy de Bemaraha az eróziónak köszönheti létét. Az egykoron a tenger fenekén lerakódott üledék mészkővé préselődött össze, majd a tektonikus mozgások hatására kiemelkedett. A gyakori savas esők ezután folyamatosan a ma látható alakzatokká marták a köveket. Ezek a gótikus katedrálisra emlékeztető formák nemcsak látszólag élesek. A Tsingy maláj nyelven annyit tesz „ahol lábujjhegyen jársz.” Azért hívják így, mert olyan élesek és hegyesek ezek a sziklák, hogy tényleg lábujjhegyen jár közöttük az ember.
A kőkatedrálisok ódon tornyai között fák zöldellnek ugyan, az idill azonban csak látszólagos. A fáknak ugyanis a legapróbb repedésben összegyűlt talajt és vizet kell felhasználniuk a túlélésért. Gyökereik a sziklák szorításában élnek, míg lassan szétrepesztik azokat, hogy növekedni tudjanak, hogy a lombkorona utat törhessen a fény felé.