Close

Simulékony és csendes

A Madách Színház színésze, Nagy Sándor messziről indult, magasra érkezett. Valamikor lelkész szeretett volna lenni, ma sem érti, hogyan lett belőle mégis művész. Pörgős életet él, ezért a magánéletben vigyáz a nyugalmára, olyan csöndre vágyik, amelyben tisztán hallhatók a hangok.

Nagy Sándor egy apró, Szabolcs-Szatmár megyei falucskában, Fényeslitkén nőtt fel. – Családi házban laktunk, óriási kerttel, az udvarban sok állat, ló, kutya, macska, csirke és egyéb baromfiak – lehetett kergetni őket. A legteljesebb szabadságban telt a gyerekkorom, fociztunk az utcán, lebicikliztünk a Tisza partra, pattogtattuk a köveket a folyó vizén, bújócskáztunk…

Ezen a településen mindenki ismerte egymást, körülöttünk pedig mind rokonok laktak, így aztán édesanyám mindig pontosan tudta, a falu melyik részén tartózkodom éppen, és mit csinálok. Rendes kiskölyök voltam, semmi extra – nem vágytam nagy pillanatokra, éltem a mindennapokat. Reformátusok vagyunk, karácsonykor verseltünk a templomban – én mindig iszonyú lámpalázas voltam, úgy kellett rábeszélni a szereplésre.

Nem volt bennem semmi magamutogatási vágy, sőt, egy időben lelkipásztor szerettem volna lenni. Később, ahogy kezdtem megismerni az életet, inkább orvosnak mentem volna. A sorsát azonban senki sem kerülheti el. Édesapám egy zenekarban, a Glóriában gitározott és énekelt, gyakran felléptek bálokon. Vett nekem egy szintetizátort, amelyen minden segítség nélkül, magam tanultam meg játszani, és 13 évesen már én is lagzikban húztam a talpalávalót. Méghozzá nagyon lelkesen!

Gimnáziumba Kisvárdán jártam, ahol volt egy színtársulat, a Doktorock, amely inkább zenei formáció volt, mint prózai társulat. Egyszer meghívtak statisztának az István a király című előadásba, jó bulinak
tűnt, elvállaltam. Ekkor érintett meg a színház varázsa. Tizenötéves voltam…

Berendeztem otthon egy kis stúdiót, s kazettás magnóra énekeltem fel a musical dalokat, az Elisabeth-et, a Józsefet, és kezdtem úgy érezni, hogy nekem a főiskolán van a helyem. Jelentkeztem is, de a felkészületlenségem miatt nem vettek fel. A zene azonban akkor már az életem része lett. Felvettem a kapcsolatot Toldy Máriával, szerettem volna a tanítványa lenni.

A cikk folytatása az A Mi Otthonunk magazin júniusi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!

Szöveg: Bellér Ágnes

Fotó: Székely Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top