Egykori otthonát alakította át a zongoraművésznő, s létrehozott egy polgári art szalont, ahol az év minden szakában rangos kulturális eseményekre kerül sor. Kötődése ehhez a lakáshoz ezen túl is nagyon élő, hiszen itt áll hangversenyzongorája is, amelyen sokat gyakorol.
Édesapám, Kárászy Géza műszaki ember volt, hihetetlen színészi képességekkel is megáldva. Jószívű, gáláns úriember, igazi férfi, és olyan erős, hogy még azt is megengedhette magának, hogy néha sírjon – meséli Kárászy Szilvia. – Édesanyám, Molnár Szilvia gyönyörű és tehetséges fotóművész, ám amikor megszülettem, felhagyott ezzel a foglalkozással. Nagyon vártak engem, érkezésemre alakították át az otthonunkat, a két erkélyen például homokozót építettek. Az ablakaink a Szent István parkra néztek, és látni lehetett a Dunát is. És persze a Margitszigetet, ahová minden nap a hét törpéről elnevezett hajókkal utaztunk át.
Gyönyörű gyerekkorom volt, körülöttem forgott a világ, ennek ellenére, hála a szüleimnek, soha nem voltam elkényeztetett gyerek. Családi legenda, hogy édesanyám gyakran énekelt nekem, de sajnos, nem volt hallása, így amikor dalolt, én pityeregtem, majd ha abbahagyta, nevetni kezdtem. Magam viszont énekeltem, ha kellett, ha nem, négyévesen fújtam az akkori slágereket, és a világvevő rádió gombjain „zongoráztam”. Beírattak hát a XIII. kerületi zeneiskolába, ahol kiválasztott tanítványának Komjáthy Aladárné, Manyi néni, aki korának legjobb zongoratanárnője volt. Tizenegy évesen adtam az első koncertemet, tizenhárom évesen megnyertem egy ifjúsági versenyt, tizennégy évesen pedig felvettek a konzervatóriumba.
Volt olyan is, hogy Szilvia abba akarta hagyni a zongorázást, mert Manyi néni túl szigorú volt, a szolfézs pedig túlságosan száraz tudomány. – Aztán elvittek egy Richter koncertre, ahol megérintett az előadóművészet, a zene igazi szelleme – folytatja Szilvia. – Tizenhatéves voltam, amikor Chopin esz-moll Polonézét játszottam egy növendékhangversenyen, és ezt meghallgatta Kocsis Zoltán is. Kemény kritikát mondott (volt benne dicséret is), aztán rövid ideig a tanítványa lehettem. Ebben az időben találkoztam Weöres Sándor költővel is, aki nagy hatással volt rám. „A teljesség felé”, és később az általa megismert Hamvas Béla szellemiség életre szóló szellemi táplálékom lett. Ebben az időben jártam Perényi Miklós koncertjeire, és ekkor volt az is, hogy Tátrai Vili bácsival kamarazenéltünk otthon. A kamaszkor fogékony, sérülékeny idején ők voltak azok, akik átvitt értelemben megszabták az utamat, és kijelölték számomra a célt.
A cikk folytatása az A Mi Otthonunk magazin júniusi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!
Szöveg: Bellér Ágnes
Fotó: Székely Péter