A magyar történelemben, irodalomban, de a néplélekben is fontos szerepe van a vármegyeházának.
A hatalom jelképét látja benne a népköltészet, és Ady Endre is: Felszállott a páva vármegye házára. De még a nótaszerzőt is megihlette: Vasra verve kísértek a vármegyeházára, kikönyököl az ablakból az alispán lánya. Az ország legrégebbi megyeháza Fejér megye székhelyén, Székesfehérvárott található. Kétszáz éve készült el.
Elődje egy jóval kisebb épület volt, amely ma is áll a Csók István utcában: a 15. századbeli elemeket is tartalmazó épület ma a Fejér megyei múzeumok igazgatóságának szolgál székházul. Az egyemeletes erkélyes épülettömb, amelyet 1720 körül alakítottak át, a századvégre megnövekedett hivatali teendők ellátására már csak alig-alig volt alkalmas, ezért Fejér vármegye nemesi közgyűlése új megyeháza építésére kért engedélyt 1798-ban a megszüntetett karmelita rend telkén.
Nem fizették túl Pollackot, a „kümívest”
Csekély négy év múlva a telek tulajdonába jutott szabad királyi várostól a megye 1802-ben megvásárolt 459 négyszögölt azzal a céllal, hogy a „bástyán alul levő funduson” új vármegye házat építtessen.
Ez 1812 óta gyakorlatilag ugyanabban az állapotában szolgálja a közigazgatást: a felújításokon kívül csak a nagytermet építették át, amikor az 1830-as években szűknek bizonyult a megnövekedett számú képviselők számára. Ekkor elbontották a földszint födémjét, és az így nyert két emelet magas termet karzattal látták el. Ennek a megvalósítása érdekében a homlokzat kiugró közép rizalitját is kijjebb tették. Azóta csak a múlt század ötvenes, hatvanas és nyolcvanas éveiben dolgoztak előbb a külsején, majd a belsején. Legutóbb 2001-ban a külsejét és a tetőszerkezetét újította fel az önkormányzat.
Időálló alkotás készült el tehát 1812-ben. Az építés előkészítését tíz évvel korábban kezdték meg, amikor lebontották a leendő épület helyén a várfal és az egyik bástya maradványait. (A terméskövek nagy részét felhasználták az új építésekor.) 1802-ben József nádor utasítására már készen volt az épület terve is, amely nem nyerte el a megyeiek tetszését csakúgy, mint az egy évvel későbbi bécsi eredetű terv. Tegl József plánumai már jobban tetszettek, a kor híres építészének, Pollack Mihálynak az elképzelése úgyszintén. A Pest-Budán is sokat tervező, ebben az időben többek között éppen a budavári Sándor-palotán dolgozó Pollacknak volt energiája Fehérvárra is tervet készítenie. Erről a korabeli jegyzőkönyv imígy emlékezik, némileg lefokozva a tervezőt: „Polak kümívesnek, aki ugyanezen tárgyban egy plánumot készített, fáradtságáért 30 forint elegendőnek ítéltetik.” Nem fizették túl, később a vármegyeháza bútorai között rendelt főispáni szék 260 forintba került, és a kőművesmunkát befejező iparosok között is 75 forint jutalmat osztottak szét…
Már akkor is túllépték a keretet
Az előkészítési munkák lényegében 1807-ig tartottak, ekkorra lett üzemképes a mészégető és a téglagyár, amely a szükséges anyagok egy részét előállította. A több mint 3000 köbölnyi terméskövön kívül, amely a környék kőbányáiból származott, csaknem három és fél millió téglára volt szükség.
1807-ben tűzték ki az épületet, és indulhatott meg a tényleges építés, amely jól haladt egészen az 1809-i napóleoni betörésig. Akkor részben az ezzel járó hadmozdulatok, részben az eseményt kísérő infláció miatt egy darabig állt a munka. Így 1809-ben az épület még sem kívül, sem belül nem volt bevakolva, pedig ebben az évben már a leendő vármegyeháza díszkivilágítására is terv készült.
1810-ben pedig azért lassult le az építés folyamata, mert a móri földrengés után majdnem minden épkézláb mester és segéd a jobban fizetett helyreállítási munkálatokban vett részt. (Akkoriban – és még sokáig – az építkezés idénymunka volt, télen szünetelt, és a munkások minden tavasszal újra szerződtek.)
Jelentős késésben voltak a belsőépítészeti munkák is. A nehézségek miatt így csak 1812-re adhatták át rendeltetésének az új épületet, amely 301 ezer forintba került, jelentősen túllépve ezzel az előirányzott 167 ezres összeget. (Ez is arra vall, hogy e jelenség nem új keletű a magyar beruházások esetében…) A deficit részben állami, részben helyi adókból történő pótlása érdekében évtizedekig tartó levelezés kezdődött a megye és a helytartótanács között. Mindegyik a másiktól várta a pótlás oroszlánrészét.
Megkondultak a harangok
Az ötéves építőmunka után a hazai klasszicista építészet kiemelkedő alkotása valósult meg. A földszinten, a főbejárattól balra kapott helyet a levéltár, az alispáni és a főispáni hivatal (a főispáni hivatal 1944-ig, a levéltár 1975-ig az 1812-ben kialakított helyiségekben működött). Az első emeleten volt az akkor még egyszintes közgyűlési terem. Attól balra alakították ki a kisgyűlések termét és a főispáni lakosztály helyiségeit. A második emeleten, a közgyűlési terem fölött a főügyészi, balra a főjegyzői hivatalt, jobbra pedig a főszolgabírák hivatali helyiségeit alakították ki (a két világháború között a főjegyzői és az alispáni hivatal a második emeleten működött).
Az előtérben lévő harangot a vármegye hajdúja kongatta meg, a főispán érkeztekor háromszor, az alispán jöttekor kétszer, a törvényhatósági bizottsági tagok tiszteletére pedig egyszer.
Az alagsorban helyezkedtek el a kamrák és a vármegye börtöne is, hogy a vasra vert delikvenseket ne kelljen messzire szállítani a megyei igazságszolgáltatás helyétől.
Forrás: mti